Ehhez a részhez is hoztam egy dalt, szerintem sokan ismeritek az előadót, talán még ezt a számát is. Többnyire ez szólt, amíg írtam.
Lana Del Rey: Blue Jeans
~~~Chuck~~~
- Blair, nyisd ki az ajtót! - mondtam két dörömbölés között a párizsi elitnegyed egyik legpatinásabb épületében. - Nyisd ki!
- Tudom, hogy itt vagy! Érzem a parfümöd illatát Blair, engedj be, kérlek.
Egy apró hang, annyi válasz sem érkezett az ajtó túloldaláról. Elővettem a telefonom és írni kezdtem.
Ha kell, egész éjszaka itt ülök az ajtód előtt.
Roman mondta meg, hogy itt vagy.
Blair, mikor hiszel végre nekem?
Küldés gomb. Pár pillanattal később halk pittyegés a másik oldalon. Kicsit közelebb is, mint arra számítottam. Kész röhej, de mint egy kíváncsi kisgyerek karácsony előtt, úgy ugrottam oda a kilincslyukhoz, hogy azon keresztül tájékozódjak. Csak bútorokat láttam, perzsa szőnyeget és néhány ízlésbeli utalást arra, hogy két meleg férfi otthonát látom. Semmi mozgás, csak a síri csend. Kigomboltam a zakóm gombjait és leültem háttal az ajtónak, bíztam benne, hogy Blair-ben legalább egy csöppnyi kíváncsiság maradt a gimnáziumi évekből és előbb-utóbb győzni fog a konoksága felett.
Nem telt el 10 perc és üzenetet jelzett a telefonom.
Könyörgöm Chuck, menj el. Elszöktem az esküvőmről, nem véletlenül.
Ne nehezítsd meg még jobban, kérlek.
- Nem tehetem Blair, egyszerűen nem. Amíg nem beszélünk, egy lépést sem teszek. - mondtam csak úgy a folyosó felé fordulva, de tudtam hogy behallatszik minden egyes szó, ami elhagyja a számat. Ekkor megszólalt közvetlenül az ajtó mögül.
- Tényleg nem érted? - régen hallottam ennyire ingerültnek - Azt hiszed nekem könnyű volt csak úgy elsétálni. Rohadtul nem Bass!
Csörögni kezdett a mobilom és Humphrey neve jelent meg a kijelzőn. Gondolkodás nélkül nyomtam meg a híváselutasítást.
- Tudom, hogyne tudnám. Minden egyes nap, amit Louis-val töltöttél olyan volt, mintha hosszú, kegyetlen kínzásnak lennék kitéve. Próbáltam beletörődni, egyáltalán túlélni valahogy. De most itt vagy, Párizsban, megszöktél mindenki elől, ennek súlyos oka van és el kell mondanod, hogy mi az.
- A legerősebb nő vagyok. Te mondtad, emlékszel? Ezzel is megbirkózom egyedül! - váltott mérgesből dacosba a hangja, nekem viszont kezdett egyre inkább fogyni a türelmem.
- Vagy beengedsz vagy betöröm az ajtót, az anyám életére esküszöm! - rángattam kétségbeesetten a kilincset.
A kulcs elfordult a zárban. Fél percig nem tudtunk sem megmozdulni, sem megszólalni, csak álltunk egymással szemben és próbáltuk kitalálni, hogyan törhetnénk meg a csendet anélkül, hogy tönkretennénk mindent.
Mielőtt rájöhettünk volna, újra megszólalt a telefon a zsebemben, ugyanazzal a hívószámmal.
- Humphrey! - mondtam ki, mint egy szitokszót és azzal a lendülettel ignoráltam a hívást.
- Mit akar? Tudja, hogy itt vagyok?
- Fogalmam sincs, de nem is érdekel. Eva hívott, hogy látott kiszállni a taxiból, aztán pedig Roman-t győztem meg, hogy árulja el, hol vagy. - beléptem az ajtón és elindultam felé.
- Ne gyere közelebb, Chuck!
- Blair, én ezt nem értem. Nem szeretsz már?
- Dehogynem, jobban, mint valaha. - hagyta el a száját a suttogásszerű vallomás.
- Ez az, ami számít! Annyi nehézséget átéltünk már együtt és mindet legyőztük, tudod, mi vagyunk Chuck és Blair...
- Gyereket várok. Louis-tól. - vágott félbe hirtelen és a lélegzetem is elakadt.
(Mivel valószínűleg eddigre véget ért az előző dal, az ezután következőkhöz egy másikat ajánlanék, szerintem érteni fogjátok, hogy miért: Rachel Portman: We had today
~~~Blair~~~
Egyszerre éreztem, ahogy egy hatalmas szikla gördül le a szívemről, ugyanakkor valami láthatatlan kéz úgy szorongatta a torkomat, hogy azt hittem menten megfulladok. A beálló csend egyre rosszabb volt, inkább viseltem volna el bármilyen ordibálást, szidást, bármit, csak ezt a kegyetlen csendet ne kelljen.
- Mondj valamit. Akármit. - mondtam lehajtott fejjel.
- Semmi sincs hiába Blair, régóta tudtam, hogy Louis gyerekét várod. Nehéz volt elfogadnom, de egyúttal rájöttem, hogy ő te fiad is. Érted már? Ugyanúgy fogom szeretni, ahogyan téged is szeretlek.
- Louis nem fogja hagyni...
- Ugyan mit tehet ellenünk? Sokkal inkább kell tartani a nővérétől, egy hatalommániás némber.
- Beatrice? Mit mondott?
- Lényegtelen. Az a fontos, hogy újra együtt lehetünk és... - Chuck-ot megint félbeszakította a telefoncsörgés - komolyan mondom kinyírom! - szólt ingerülten.
- Vedd fel, lehet, hogy Serena-val történt valami.
- Ajánlom, hogy fontos legyen Humphrey! - alig, hogy ezt kimondta jó pár percre elhallgatott, majd újra megszólalt - Hogy mit csináltál? - kiáltott fel és elkezdett fel-alá járkálni. Semmit nem hallottam a beszélgetésből és egyre idegesebb lettem, ahogy Chuck arcán az érzelmek egész palettáját láttam átvonulni. Mérgesből ideges lett, aztán pedig hirtelen boldogság áradt szét a vonásain.
- Ebben egészen biztos vagy? Igen? - kérdezte most már nagyon mosolygós hangon. Aztán ahogy bontotta a hívást, könnyeket láttam meg a szemei sarkában. Soha nem láttam még sírni, tényleg kétségbeestem.
- Mi történt? Serena-val van valami? - kérdeztem idegesen.
- Semmi baj nincs, sőt inkább valami csodálatos történt.
- Miről beszélsz Chuck? - ráztam meg a fejem értetlenül.
- Dan direkt kicserélte az apasági teszt eredményét.
Újra csend állt be a szobában és az agyam próbálta feldolgozni a hallottakat, de egyszerűen nem mertem elhinni, hogy ez mit jelent.
- De miért tett volna ilyet? - nem értettem ezt az egészet.
- Azt mondta, hogy bosszút akart állni rajtad, amiért kikosaraztad, amit nem is értek igazán, de már nem is érdekel. A lényeg, hogy megbánta és megtudta, hogy utánad jöttem, ezért akarta elmondani az igazat.
- Csak egyszer kerüljön a kezeim közé, tönkre... - sziszegtem összeszorított marokkal.
- Kit érdekel ez most Blair? - emelte fel az államat - Hát nem érted, hogy ez mit jelent? Fel tudod fogni?
Még soha nem nézett így rám, ilyen átható örömöt sosem láttam rajta. A gyerekem apján. Ekkor tudatosult bennem minden és alig akartam elhinni, hogy létezik ekkora boldogság.
- Blair, gyerekünk lesz! - hirtelen átölelt és forgatni kezdett körbe-körbe.
- Rosszul leszek Bass, tegyél le! - szóltam nevetve.
Visszaeresztett a földre és két tenyerével körbefogta az arcomat.
- Soha nem voltam ilyen boldog. Köszönöm Blair.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése