Közérdekű

Kedves Olvasók!

Elég rendhagyó ötletet szeretnék vázolni. Mivel az én időm mostanság a korábbi töredékére csökkent, így a történet folytatása sem úgy halad, ahogy azt eredetileg elterveztem...
Ezért most a Ti kezetekbe szeretném adni a blog sorsát; vagyis aki érez magában elég kreativitást, ötletet és kitartást ahhoz, hogy folytassa, amit én most ideiglenesen abbahagytam szüneteltetek, az írjon bátran!
Annyi kikötésem lenne, hogy a következő fejezetet Breath of life címmel írjátok és tartsátok szem előtt az eddig történteket, hogy logikai bukfencek lehetőség szerint ne legyenek. Nincs határidő, meg semmi komoly szabály, csak írjatok bátran és  ha ügyes a történetvezetés, nyomban megy a nyilvánosság elé:)
Hajrá, csak kreatívan, ide jöhet az összes, akár képekkel/zenével tűzdelve: lilygossip@gmail.com

Üdv: Lily

ui.: a helyesírási korrektúrából adódó módosítások jogát fenntartom!

Eternity - Ch.22

Drága Olvasók,
ez a fejezet egy kis csavart hoz a történetbe, remélem tetszeni fog Nektek és nem bánjátok, ha még egy kicsit nyújtom a történetet...
Most is hoztam zenét, ami régi nagy kedvencem és szerintem kiválóan passzol ehhez a részhez, remélem Ti is így gondoljátok majd:
Teardrop
Jó olvasást és bármilyen észrevételnek örülnék!
Lily

~~~Serena~~~

Nem is a telefon csörgésére, inkább a rezgésre riadtam fel. Az óra hajnali 5 órát mutatott, ki a fene hív ilyenkor? Alig bírtam kinyitni legalább résnyire a szememet, hogy megtaláljam azt a hülye mobilt. Blair neve volt a kijelzőn; persze, gondolhattam volna.

- B., mi történt? – kérdeztem kissé nyűgösen.

- Serena, hol vagy?

- Blair… ezt nem értem? Te hol vagy?

Nem jött válasz, csak halk sistergést hallottam és furcsa zajokat – mint amikor félreteszik a telefont -, kezdtem azt hinni, hogy ezt az egészet csak álmodom.

- Ott vagy B.? – de ahelyett, hogy válaszolt volna, csak egyre erősödő sírást hallottam a vonal túlsó végén, ami ráébresztett, hogy mindez nagyon is megtörténik. Kezdtem aggódni. – Blair kérlek, mondj valamit! Akármit!

Hirtelen beleszólt a telefonba: - Milyen nap van ma?

- Már kedd… szombaton lett volna az esküvőd, emlékszel? – tettem hozzá némi éllel. Meglehetősen nehezteltem Blairre, hogy minden nyom nélkül képes volt eltűnni, annak ellenére, amit tettem érte. Nagyon bántott, hogy nekem sem mondta el, hová is ment pontosan.

- Az nem lehet… - csuklott el a hangja és hallottam telefonon keresztül is, hogy a szája elé kapja a kezét. Mióta csak ismerem, mindig így próbálta meg elrejteni, hogy pánikba esett, vagyis pontosan tudtam, hogy ez valami komoly. Valami igazán komoly.

Félretettem minden sérelmemet és próbáltam kideríteni mi történt.

- De mi… én tényleg… Chuck is… ó Istenem! – egyre csak törtek fel belőle a mondattöredékek, de a zokogástól alig értettem valamit. De megütötte a fülemet valami.

- Mi van Chuck-al?

- Összeházasodtunk…

Majdnem elejtettem a telefont a meglepetéstől. Hogyan?

- Miről beszélsz Blair? – épp csak közbe szúrhattam a kérdést, mikor ömleni kezdtek belőle a szavak. Mintha soha többé nem akarná abbahagyni.

- …eljött értem Párizsba és kiderült, hogy az ő gyerekét várom. Mert az a félkegyelmű Humphrey kicserélte a papírokat! – kezdett hisztérikussá válni a hangja – Érted? Nem valaki másét, Chuck gyerekét! Aztán hazavitt, Louis is ott volt, ordítozott és magához akart láncolni, de Chuck megkérte a kezem… a Harry Winston gyűrűvel… ti voltatok a tanúk… és a limuzin…

A végére már annyira hadart, hogy a felét se értettem annak, amit mondott, de őszintén szólva, az elejétől kezdve fogalmam sem volt miről beszél; leginkább úgy hangzott, mint aki túl sok altatót… várjunk csak!

- B., mondd, hogy nem vettél be túl sok váliumot! – szóltam bele a telefonba, talán a kelleténél egy kicsit hangosabban. De nem válaszolt semmit, csak a levegőt kapkodva zokogott tovább.

- Ne haragudj – váltottam halkabbra – csak nagyon aggódom érted, tudod, hogy vigyáznod kell magadra! Kérlek Blair, mondd meg, hogy segíthetnék?

- Olyan egyedül vagyok S., ide tudsz jönni? – jött az alig hallható kérdés.

- Harold párizsi lakásában vagy, ugye? – ugrott be a megoldás.

- Gyere, kérlek…

- Az első géppel indulok B., sietek!

 ’Reggelt Upper East Side!

Ahogy mondani szokás, a történelem ismétli magát, de ki

gondolta volna, hogy Serena van der Woodsen-nek

egyszer egész Párizsig kell menekülnie a botrányok elől?

Még az is lehet, hogy beköszönt a demokrácia királynők híján?

De aggodalomra semmi ok, én mindig itt leszek Nektek!

Csóközön,

Gossip Girl

~~~Chuck~~~

A szokásos idegtépő fejfájás, a szokásos másnaposság, nem fogadott hívások tömkelege és egy új pletyka Gossip Girl-től. Kezdem azt hinni, hogy nem is kezdődhet másképp egy nap. Nézzük, kiről készült megint valami ostoba paparazzi fotó az Oak bárban…

- Serena elrepült Párizsba? – tettem fel a kérdést, jobb híján magamnak és azzal a lendülettel felültem az ágyban. A több liternyi elfogyasztott whiskey ellenére pontosan tudtam, hogy Serena-nak fontos munkája van New York-ban, amit nem hagyna itt csak úgy; komoly oka kell legyen, hogy ilyen hirtelen eltűnik a...

És abban a pillanatban, ahogy összeállt a kép; már gyorstárcsáztam is a megfelelő személyt.

- Andrew Tyler? Itt Charles Bass. Blair Waldorf mégis Párizsban van, de ki kell derítenie a pontos címet! 8-ra ott lesz a limuzin és a magángépem elviszi Franciaországba. Minden részletről tudni akarok és ne felejtse el, ez bizalmas!

~~~Lily~~~

- Kérlek, Rufus, ez a tizedik üzenet… csak ma… nem lehetne, hogy leüljünk és megbeszéljük felnőtt emberek módjára? Tudom, hogy szörnyű dolgot tettem, de legalább adj egy esélyt, hogy megmagyarázzam. Ha meggondoltad magad, tudod, hol találsz.

Letettem a telefont, mert bár pontosan tudtam, hogy Rufus hallotta az üzenetet, nem fogja felvenni. Ahogy az elmúlt 2 hétben sem tette. Ötletem sem volt mit tehetnék, hogy hozhatnám rendbe, amit közel 20 éve rontottam el?
Bárcsak elmagyarázhatnám, miért történtek a dolgok úgy, ahogy...
Hirtelen megcsörrent a telefon és úgy kaptam utána, mintha az életem múlna rajta.
- Rufus, örülök, hogy visszahí...
- Drágám, Rufus nem hiszem, hogy mostanában hallani akar rólad, csinálhatnál valami hasznosat is, Serena mondta, hogy egész nap csak a telefon felett ülsz. - mondta a legbehízelkedőbb hang, amit valaha ismertem.
- Anyám, nem gondolod, hogy nincs miről beszélnünk? - soha korábban nem tapasztalt dühöt éreztem, de igyekeztem elfojtani.
- Lilien, azt hiszed segít, ha engem okolsz azért, mert a férjed így reagált? Ne felejtsd el, hogy te is beleegyeztél az adoptálásba.
- Azzal fenyegettél, hogy kitagadsz az örökségből! - ordítottam a telefonba.
- Szerinted ez egy jó kifogás, drágám? - anélkül, hogy bármit mondtam volna, bontottam a vonalat. Csak ültem a síri csöndben és az anyám szavait hallottam visszhangozni a fejemben, újra és újra. Újra csörgött a telefon, de ezúttal Rufus volt az.
- Istenem, Rufus, úgy örülök, hogy beláttad és...
- Meguntam. Ezt az egészet. - vágott közbe ijesztően rezignált hangon - Meguntam várni, hogy felelősséget vállalj, hogy titkok nélkül éljünk, hogy végre egyenrangú félként kezelj Lil! Azt hittem képes leszek alkalmazkodni az Upper East Side szabályaihoz, de feladom, vége.
A vonal elcsendesedett és vártam, hogy mondjon valamit, mert az én torkon annyira kiszáradt, mint még soha ezelőtt. Valami szörnyű érzés marta a torkomat.
- Azért hívtalak, - szólt bele újra a telefonba - hogy tudd... most adtam át a válási papírokat az ügyvédednek.


Nem szoktam végszót írni, de azt hiszem most ide kívánkozik egy rövid magyarázat. Tehát a történet a valóságban a 18. fejezet után áll jelenleg, az azt követő részek csak Blair álmában történtek meg, a történetben nem.

Kedves Olvasók!
Már körvonalazódik a következő fejezet, de ismét Olaszországba tettem a székhelyem és itt nem túl gyakori tünemény a internet, úgyhogy beletelhet még pár napba, mire felkerül a következő adag. Cserébe viszont igyekszem nagyon izgalmasra megírni, hogy érdemes legyen kivárni. Addig is csoda szép nyarat mindenkinek, irány a napsütés és csak akkor gyertek, ha tényleg nincs mit csinálni :)
Üdv, Lily

Out of darkness - Ch.21

Drága Olvasók,
eltelt egy év, és lassan elérjük a négyezres látogatottságot, ami óriási örömmel tölt el, sokat jelent számomra és egyben lekötelez. Remélem lesz második év is, veletek és új olvasókkal, addig is mindenkit bátran biztatok véleményezésre.
Ehhez a fejezethez pedig egy agyonhallgatott szám, éppen ide passzol:
Brighter than sunshine
Lily

~~~Serena~~~
- Itt vagyok a Macy's előtt, itt várlak. De mi olyan fontos? - egyszerre csodálkoztam Blair izgatott hangján és haragudtam rá, mert a félbeszakadt esküvője óta teljesen eltűnt. Persze tudtam, hogy visszatért New Yorkba, Gossip Girl megírta pár napja, de rosszul esett, hogy még egy hívásra sem voltam érdemes - főleg azok után, amit tettem érte.
- Érted megyünk és elmondom!
- Jöttök...? - de mire feltehettem volna a kérdést, a vonal már megszakadt. Remélem Blairnek minderre van jó magyarázata, különben komoly bajban van - morgolódtam magamban. A bosszankodásból az üzenetjelző hang zökkentett ki.

Hello Upper East Side-iak!
Azt hittétek vége az esküvői botrányoknak?  
Pedig egy európai soha nem adja fel! Louis Grimaldi 
továbbra is boldog vőlegényként készülődik az évtized 
esküvőjére...ehhez azonban Miss Waldorfnak is lesz pár szava... 
Mon Dieu! Queen B., merre lobog a fátylad?
Csóközön,
Gossip Girl

Ebben a pillanatban megállt előttem Chuck limuzinja és kinyílt az ajtó.
- Gyere, szállj be! - szólalt meg a várt hang.
- Hagyj Chuck, Blairre várok, nincs most erre időm! - intettem le.
- Itt vagyok S! - megütköztem és majdnem körülnéztem, honnan jön a hang, amikor felfogtam, hogy a limuzinból. - Blair? - hajoltam le, hogy belássak az ülésekhez. A kíváncsiság, a döbbenet és a sértődöttség közül a legelső nyert, úgyhogy szinte gondolkodás nélkül ültem be velük szembe.
- Blair, magyarázd meg! Ezt az egészet. - szegeztem neki a kérdést.
- Leszel a tanúm? 
Egyik döbbenetből a másikba estem. Hogy tanú? Miről beszél B.? Szóhoz sem jutottam, de Chuck nem hagyott időt a gondolkozásra.
- Hosszú történet, de a lényeg, hogy Roman segített megtalálni Blairt Párizsban, együtt hazajöttünk, viszont Louis mindenáron ragaszkodik az esküvőhöz. Hát megkapja. - megjelent az a klasszikus félmosoly az arcán.
Leesett.
- Hogy ti? Ketten? - mutogattam rájuk felváltva, a döbbenettől egy kerek mondat nem jött ki a számon. Blair arcán a legszélesebb mosoly terült el, amit valaha láttam.
- Ha valaha megbántod... nem állok jót magamért Chuck! - fenyegettem meg félig viccesen, félig komolyan és átöleltem mindkettőjüket, már amennyire a hely adottságai engedték.

- Hidd el, én sem. - csatlakozott a menyasszony és kissé hiteltelenné téve saját magát, már-már zavarba ejtően szenvedélyes csókkal zárta le a mondandóját.

- Khm!- köszörültem meg a torkomat - Ki lesz a másik tanú? Dan?
- Ki ne ejtsd a nevét a még egyszer! - Blair arcán egyik pillanatról a másikra azt a fajta gyűlöletet láttam felvillanni, amit utoljára Jenny Humphrey esetleges visszatérésének híre okozott.
- Természetesen Nathaniel lesz a tanúm - vette át a szót Chuck diplomatikusan - Harry Winstonhoz megyünk, megkértem, hogy ő is jöjjön oda. Serena, tudnál beszélni Bloomberg polgármesterrel, hogy egy órán belül a városházán szeretnénk összeházasodni?
- Persze, azonnal beszélek vele... de még mindig olyan hihetetlen ez az egész - mosolyodtam el önkéntelenül és eszembe jutott valami. - Blair, nálam van a papír, amit felolvastál nekem az esküvő előtt...
Felragyogott az arca, pontosan tudta miről beszélek. A limuzin leparkolt pontosan az ékszerbolt mellett, ők kiszálltak, én pedig nekiálltam kamatoztatni a van der Woodsen név előnyeit.

~~~Chuck~~~
- Fél éve letettem egy 20 karátos eljegyzési gyűrűt az üzletük elé. Van rá bármilyen remény, hogy még megvan?
- Mr. Bass, Harry Winston nem akarta eladni, ezért személyesen tette félre Önnek az üzlet széfjébe. Itt is van - vette elő a pult alól a jól ismert dobozkát az eladó.

- El sem hiszem, hogy még megvan... - Blair arcán őszinte meglepetést láttam.
- Még én sem... de végre arra a kézre kerül, ami megérdemli, hogy viselje! Kérem, adja át Mr. Winstonnak őszinte hálánkat. - de alig fejeztem be a mondatot, Blair már kézen fogott és megindult kifelé. Az ajtó előtt hirtelen a derekánál fogva magamhoz rántottam, a testünk minden létező ponton összeért és megcsókoltam. Arra a pár pillanatra minden megszűnt körülöttünk létezni, nem érdekelt, hogy valaki lefotózhat vagy hogy sietnünk kellene.
Serena viszont könyörtelenül beletiport a tökélybe:
- Megbolondultatok? Bárki megláthat titeket! Azonnal szálljatok be! - mondta ingerülten félig kilógva a limuzin ajtaján és tudtuk, hogy végső soron igaza van. Kézen fogtam Blairt és az esküvő legfontosabb kellékével gazdagabban visszaszálltunk a hátsó ülésekre. Serena mellett már ott ült Nate is, láthatóan tudott már mindenről, mert nem kezdett el azonnal kérdésekkel bombázni minket.
- Csak remélhetjük, hogy senki nem küldte el Gossip Girl-nek és Louis nem szerez róla tudomást idő előtt! - szidott le minket Serena, jogosan.
- Serena-nak teljesen igaza van, még egy kicsit viselkedjetek! - szólt ránk Nate is szigorúan.
- Igazatok van, de remélem a keresztfiatokkal nem lesztek ilyen szigorúak. - egyszerűen imádtam azokat a döbbent arcokat, amik a szavaimat kísérték.
- Hogyan? - néztek ránk felváltva mindketten- ezt most... ezt nem értem...hogyan?
- Tökéletes ötlet Bass! - súgta a fülembe alig hallhatóan a másik érintett. Libabőrös lettem.
- Még Párizsban derült ki, - kezdett bele Blair a magyarázatba - hogy Dan, valami ócska és kicsinyes indoknál fogva kicserélte az apasági teszt eredményét, amit rábíztam. Aztán mikor elmenekültem az esküvőről és rájött, hogy Chuck utánam jött, gondolom megszállta a szentlélek - tette hozzá gúnyosan - és bevallotta az igazságot.
- Úristen, de hiszen ez csodálatos! - kapta a szája elé a kezét Serena és láttam, hogy az örömtől könnyek jelennek meg a szemében.
- Azt hiszem ez a Non-Judging Breakfast Club valaha volt legjobb ülése, nem gondoljátok? - nevetett fel Nate és teljesen igaza volt.
Soha ennél tökéletesebb nem volt még.

Dream, a little dream of me - Ch.20

~~~Blair~~~
Chuck nagy nehezen rábírt, hogy hazarepüljünk New York-ba, de nem volt egyszerű dolga. Párizsban minden tökéletes volt, csak mi ketten... akarom mondani hárman. Nem tudom jobban leírni, egyszerűen maga volt a tökély. De aztán Chuck meggyőzött:
- Emlékszel, mikor azt mondtad nekem itt Párizsban, attól hogy nevet változtatok és ócska ruhákban járok, még nem szűnök meg Chuck Bass-nek lenni?
Persze, hogy emlékszem. Akkor adtam vissza az eljegyzési gyűrűt, ez nem olyan, amit egykönnyen el lehetne felejteni.
- Attól, hogy próbálsz elmenekülni a nehézségek elől és Európában laksz, még ugyanannyira Blair Waldorf vagy! Az a Blair Waldorf pedig, akibe én beleszerettem, soha nem futamodott meg.

Úgyhogy most itt állunk a konzulátus előtt és sűrű levegővételek közepette gondolom végig mit fogok mondani pontosan. Chuck bátorítóan fogja meg a kezemet, mintegy jelezve, hogy bejönne velem.
- Ezt tényleg egyedül kell elintéznem, Louis-nak tartozom ennyivel. - kivonom az ujjaim a szorításból és felindulok a lépcsőn. Louis-t a tárgyalóteremben találom pár szennylap társaságában, melyek öles betűkkel és teljes ívet betöltő fotókkal hirdetik az esküvőnk kínos kimenetelét.
"Louis Grimaldi trónfosztása!"
"Egy egyetemista tette tönkre az évtized esküvőjét!"
"Csillognak még valaha Monaco koronaékszerei?"
Hangtalanul jöttem, Louis csak akkor eszmél fel, mikor már majdnem mellette állok.
- Nagyon sajnálom. - nem tudok egyebet mondani.
- Nagyon sajnálod? - ismétli alig hallhatóan, aztán egyre hangosabban kezdi venni a levegőt. Érzem, hogy ennek a beszélgetésnek nem fogunk jó hangulatban a végére érni.
- NAGYON SAJNÁLOD? - áll fel hirtelen és a lendület felborítja a brokáttal bevont széket és majdnem az asztal sem marad a helyén. Riadtan hátrébb lépek egyet, ennek ellenére megszorítja a karjaimat és úgy zúdítja rám a mérgét.
- Mindvégig a bolondját járattad velem! Még az anyámmal szemben is kiálltam érted, mindent megtettem, hogy boldog légy és te egyszerűen ott hagysz az esküvőn a földrész összes újságírójával és fotóriporterével?
- Tiszta szívemből sajnálom, Louis. Én sem így terveztem. - mondom leginkább az öltönyének - Tudom, hogy a Grimaldi-ház neve szenvedett csorbát, úgyhogy azt mondasz rólam az újságoknak, amit csak akarsz. Hibáztam, vállalom a következményeket.

 - Így igaz, vállalnod is kell. - mondja egyenesen a szemembe - Majd azt mondjuk a sajtónak, hogy nagyon megijedtél a rád váró reprezentációs kötelezettségektől. Mindenesetre az anyám és én mindent elrendeztünk és 1 hét múlva végre megtarthatjuk az esküvőt.
Érzem, ahogy megfagy a vér az ereimben.
- Ne gondold, hogy egyszerű volt elsimítani a botrányt, ami azt illeti, még mindig...
- Louis, én nem megyek hozzád! - vágok a szavába ellentmondást nem tűrő hangon.
- Dehogynem Blair, megtartjuk az esküvőt és velem jössz Monacoba és az egészhez végig mosolyogni fogsz, megértetted? - ahogy beszél, szinte sziszegésszerű hangok hagyják el a száját. - Nem hagyom, hogy a trónörököst egy new york-i egyedülálló fruska nevelje fel az amerikai fertőben, távol a hercegi családtól, az európai hagyományoktól.
Újabb megdöbbenés; mindenki tudta, hogy terhes vagyok, csak elfelejtettek szólni róla?
- A gyerek nem a tiéd. - szinte akaratomtól függetlenül hagyja el a számat a tény.
- Ügyes trükk Blair, egész ügyes. - veszi gúnyosra a figurát, de némi bizonytalanságot is kihallok a hangjából.
- Komolyan beszélek. - igazi félelem lesz rajtam úrrá.
Egy pillanatra csend ül a szobára, szinte hallom, ahogy pörögnek a gondolatok az agyában.
- Nem érdekel. És hogy lásd, milyen nagyvonalú vagyok, az állítólagos zabigyereked soha nem fog semmiben hiányt szenvedni, a szavamat adom rá. - elvesztettem a fonalat.. mit jelentsen ez az egész?
Meg kell kérdeznem: - Nem értem Louis, miért akarod ennyire ezt az esküvőt?
- Persze, hogy nem érted... - megint dühös a hangja - fogalmad sincs róla, hogy minek tett ki az apám egész életem során. Mindig ő nevetett a legvégén. Azt mondta, soha nem lesz belőlem méltó uralkodó, bármit is csináljak. Mielőtt meghalt -bár én vagyok az elsőszülött -, kikötötte, hogy csak akkor vehetem át jogszerűen a trónt, ha megházasodom. Bizony drágám - szólt hozzám maró gúnnyal - ha meghiúsul ez az esküvő, akkor Beatrice lesz Monaco első embere.
- Azt mondod, hogy csak azért akarsz elvenni, hogy a tiéd legyen a trón? Ezért van ez az egész?
- Nem hiszem el, hogy éppen az Upper East Side királynője van így felháborodva! Mi ez az álszentség Blair? - és ezzel az elevenembe talált, szóhoz sem jutok a megdöbbenéstől.
- Semmivel nem tudsz rákényszeríteni... - ennyit tudok kimondani. - Nem szeretlek.
- Ez a legkevésbé sem érdekel már. Az egyetlen, ami érdekel; az apám végrendelete, kerüljön bármibe is.
- Louis, nem érted. Nem fogok hozzád menni. - tagolom a szavakat egyenként hangsúlyozva és gyorsan hátat fordítva kirohanok a szobából, le a lépcsőn és mintha égne a ház, úgy esek ki a nagy faajtón az utcára. Mire beszállok a limuzinba, a könnyek csak úgy peregnek le az arcomról.

~~~Chuck~~~
- Mi történt? Mit csinált veled Louis? - hirtelen csillapíthatatlan haragot érzek a herceg iránt.
- Meg... meg akarja tartani az... esküvőt. - válaszol Blair a sírástól szakadozó hangon. Biztosan rosszul hallok vagy ő beszél félre.
- Tessék? - ökölbe szorul a kezem.
- Csak akkor léphet trónra, ha hozzá megyek és úgy tűnik, bármire képes, hogy ezt véghez vigye.
És akkor eszembe jut a megoldás. A gondolatok csak úgy pörögnek az agyamban, már nem érdekelnek a miértek vagy a hogyanok, csak a végcél.
- John! Harry Winstonhoz megyünk, most azonnal. - szólok előre a sofőrnek.
- Mit csinálsz Chuck? - néz rám hirtelen Blair, totális értetlenséggel a szemében.
- Tudom, hogy nem így képzelted, - fordulok felé - de most nincs idő gondolkodásra. Sokszor hülye voltam és megbántottalak, tisztában vagyok vele, de egy dologban teljesen biztos vagyok. Szeretlek. Szeretlek. Szeretlek. És szeretném, ha a feleségem lennél. Itt és most.
- Chuck...- csuklik el a hangja és újra elerednek a könnyei. Csak remélem, hogy a boldogságtól, de nem vagyok benne teljesen biztos. A kezeit érzem a kezeimen.
- Igen. Igen. Ezerszer is igen. A feleséged akarok lenni Charles Bartholomew Bass!

 

Paris, je t'aime - Ch. 19

Ez a rész két szereplőre korlátozódik, ezt szerettem volna rendesen kibontani, remélem sikerült.
Ehhez a részhez is hoztam egy dalt, szerintem sokan ismeritek az előadót, talán még ezt a számát is. Többnyire ez szólt, amíg írtam.
Lana Del Rey: Blue Jeans

~~~Chuck~~~
- Blair, nyisd ki az ajtót! - mondtam két dörömbölés között a párizsi elitnegyed egyik legpatinásabb épületében. - Nyisd ki!

 A portást - legyen bármilyen lojális Romanékhoz - egész könnyen meggyőztem arról, hogy beszélnem kell a harmadik emelet egyetlen lakójával. Úgy jöttem ide, hogy nélküle nem megyek haza és ebben semmi nem tud megakadályozni, még maga Blair sem.
- Tudom, hogy itt vagy! Érzem a parfümöd illatát Blair, engedj be, kérlek.
Egy apró hang, annyi válasz sem érkezett az ajtó túloldaláról. Elővettem a telefonom és írni kezdtem.

Ha kell, egész éjszaka itt ülök az ajtód előtt.
Roman mondta meg, hogy itt vagy. 
Blair, mikor hiszel végre nekem?

Küldés gomb. Pár pillanattal később halk pittyegés a másik oldalon. Kicsit közelebb is, mint arra számítottam. Kész röhej, de mint egy kíváncsi kisgyerek karácsony előtt, úgy ugrottam oda a kilincslyukhoz, hogy azon keresztül tájékozódjak. Csak bútorokat láttam, perzsa szőnyeget és néhány ízlésbeli utalást arra, hogy két meleg férfi otthonát látom. Semmi mozgás, csak a síri csend. Kigomboltam a zakóm gombjait és leültem háttal az ajtónak, bíztam benne, hogy Blair-ben legalább egy csöppnyi kíváncsiság maradt a gimnáziumi évekből és előbb-utóbb győzni fog a konoksága felett.
Nem telt el 10 perc és üzenetet jelzett a telefonom.

Könyörgöm Chuck, menj el. Elszöktem az esküvőmről, nem véletlenül. 
Ne nehezítsd meg még jobban, kérlek.

- Nem tehetem Blair, egyszerűen nem. Amíg nem beszélünk, egy lépést sem teszek. - mondtam csak úgy a folyosó felé fordulva, de tudtam hogy behallatszik minden egyes szó, ami elhagyja a számat. Ekkor megszólalt közvetlenül az ajtó mögül.
- Tényleg nem érted? - régen hallottam ennyire ingerültnek - Azt hiszed nekem könnyű volt csak úgy elsétálni. Rohadtul nem Bass!
Csörögni kezdett a mobilom és Humphrey neve jelent meg a kijelzőn. Gondolkodás nélkül nyomtam meg a híváselutasítást.
- Tudom, hogyne tudnám. Minden egyes nap, amit Louis-val töltöttél olyan volt, mintha hosszú, kegyetlen kínzásnak lennék kitéve. Próbáltam beletörődni, egyáltalán túlélni valahogy. De most itt vagy, Párizsban, megszöktél mindenki elől, ennek súlyos oka van és el kell mondanod, hogy mi az.
- A legerősebb nő vagyok. Te mondtad, emlékszel? Ezzel is megbirkózom egyedül! - váltott mérgesből dacosba a hangja, nekem viszont kezdett egyre inkább fogyni a türelmem.
- Vagy beengedsz vagy betöröm az ajtót, az anyám életére esküszöm! - rángattam kétségbeesetten a kilincset.
A kulcs elfordult a zárban. Fél percig nem tudtunk sem megmozdulni, sem megszólalni, csak álltunk egymással szemben és próbáltuk kitalálni, hogyan törhetnénk meg a csendet anélkül, hogy tönkretennénk mindent.
Mielőtt rájöhettünk volna, újra megszólalt a telefon a zsebemben, ugyanazzal a hívószámmal.
- Humphrey! - mondtam ki, mint egy szitokszót és azzal a lendülettel ignoráltam a hívást.
- Mit akar? Tudja, hogy itt vagyok?
- Fogalmam sincs, de nem is érdekel. Eva hívott, hogy látott kiszállni a taxiból, aztán pedig Roman-t győztem meg, hogy árulja el, hol vagy. - beléptem az ajtón és elindultam felé.
- Ne gyere közelebb, Chuck!
- Blair, én ezt nem értem. Nem szeretsz már?
- Dehogynem, jobban, mint valaha. - hagyta el a száját a suttogásszerű vallomás.
- Ez az, ami számít! Annyi nehézséget átéltünk már együtt és mindet legyőztük, tudod, mi vagyunk Chuck és Blair...
- Gyereket várok. Louis-tól. - vágott félbe hirtelen és a lélegzetem is elakadt.

(Mivel valószínűleg eddigre véget ért az előző dal, az ezután következőkhöz egy másikat ajánlanék, szerintem érteni fogjátok, hogy miért: Rachel Portman: We had today
~~~Blair~~~
Egyszerre éreztem, ahogy egy hatalmas szikla gördül le a szívemről, ugyanakkor valami láthatatlan kéz úgy szorongatta a torkomat, hogy azt hittem menten megfulladok. A beálló csend egyre rosszabb volt, inkább viseltem volna el bármilyen ordibálást, szidást, bármit, csak ezt a kegyetlen csendet ne kelljen.
- Mondj valamit. Akármit. - mondtam lehajtott fejjel.

- Most már érted miért jöttem el titokban? - szegeztem neki a kérdést sírós hangon. - Hiába szeretlek, minden hiába...- tört el a mécses. Chuck átölelt.
- Semmi sincs hiába Blair, régóta tudtam, hogy Louis gyerekét várod. Nehéz volt elfogadnom, de egyúttal rájöttem, hogy ő te fiad is. Érted már? Ugyanúgy fogom szeretni, ahogyan téged is szeretlek.
- Louis nem fogja hagyni...
- Ugyan mit tehet ellenünk? Sokkal inkább kell tartani a nővérétől, egy hatalommániás némber.
- Beatrice? Mit mondott?
- Lényegtelen. Az a fontos, hogy újra együtt lehetünk és... - Chuck-ot megint félbeszakította a telefoncsörgés - komolyan mondom kinyírom! - szólt ingerülten.
- Vedd fel, lehet, hogy Serena-val történt valami.
- Ajánlom, hogy fontos legyen Humphrey! - alig, hogy ezt kimondta jó pár percre elhallgatott, majd újra megszólalt - Hogy mit csináltál? - kiáltott fel és elkezdett fel-alá járkálni. Semmit nem hallottam a beszélgetésből és egyre idegesebb lettem, ahogy Chuck arcán az érzelmek egész palettáját láttam átvonulni. Mérgesből ideges lett, aztán pedig hirtelen boldogság áradt szét a vonásain.
- Ebben egészen biztos vagy? Igen? - kérdezte most már nagyon mosolygós hangon. Aztán ahogy bontotta a hívást, könnyeket láttam meg a szemei sarkában. Soha nem láttam még sírni, tényleg kétségbeestem.
- Mi történt? Serena-val van valami? - kérdeztem idegesen.
- Semmi baj nincs, sőt inkább valami csodálatos történt.
- Miről beszélsz Chuck? - ráztam meg a fejem értetlenül.
- Dan direkt kicserélte az apasági teszt eredményét.
Újra csend állt be a szobában és az agyam próbálta feldolgozni a hallottakat, de egyszerűen nem mertem elhinni, hogy ez mit jelent.
- De miért tett volna ilyet? - nem értettem ezt az egészet.
- Azt mondta, hogy bosszút akart állni rajtad, amiért kikosaraztad, amit nem is értek igazán, de már nem is érdekel. A lényeg, hogy megbánta és megtudta, hogy utánad jöttem, ezért akarta elmondani az igazat.
- Csak egyszer kerüljön a kezeim közé, tönkre... - sziszegtem összeszorított marokkal.
- Kit érdekel ez most Blair? - emelte fel az államat - Hát nem érted, hogy ez mit jelent?  Fel tudod fogni?
Még soha nem nézett így rám, ilyen átható örömöt sosem láttam rajta. A gyerekem apján. Ekkor tudatosult bennem minden és alig akartam elhinni, hogy létezik ekkora boldogság.
- Blair, gyerekünk lesz! - hirtelen átölelt és forgatni kezdett körbe-körbe.
- Rosszul leszek Bass, tegyél le! - szóltam nevetve.
Visszaeresztett a földre és két tenyerével körbefogta az arcomat.
- Soha nem voltam ilyen boldog. Köszönöm Blair.

Twin Speaks - Ch.18

Most először szeretnék zenét ajánlani a fejezethez, egy olyan zenét, ami az írás alatt szólt, vagyis végeredményben a része is annak. Remélem másnak is elnyeri a tetszését és így még jobb élmény lesz az olvasás.
Death cab for cutie: The ice is getting thinner  (kattintásra új ablak nyílik)

~~~Blair~~~
- Szia Apa, én vagyok az. Kérlek ne mond senkinek, hogy velem beszélsz.
- Merre vagy? - hallottam az aggodalmat a hangjában.
- Jól vagyok, nyugodj meg! Most szállt le a gép a Charles de Gaulle reptéren, de senki nem tudhat róla, hogy Párizsba jöttem.

 - De drágám, neked itt kellene lenned az esküvődön! Téged keres az egész násznép, édesanyád már az őrület szélén táncol és tudod, milyen az, ha ő kiborul...
Halvány mosolyt képzeltem az arcára, ahogy ezt mondta és tudtam, hogy nagyon is igaza van. Szinte láttam, ahogy Eleanor pattanásig feszült idegekkel szaladgál fel-alá és egyben kínosan próbálja leplezni, hogy valami nem úgy alakult, ahogyan ő azt eltervezte.
- Mondd meg neki, hogy nagyon sajnálom, de a lánya nem lesz hercegnő sem most, sem máskor.
- Excusez-moi madame, vous mettez vos bagages dans le taxi? - jött mellőlem a kérdés.
- S'il vous plaît. L'adresse est de 18 rue Saint-Antoine.* - válaszoltam és beültem a hátsó ülésre.
- Addig maradsz nálunk drágám, amíg csak szeretnél, a portán csak mondd a neved és Francois odaadja a kulcsokat. Mi Romannal csak egy hónap múlva megyünk haza, addig Floridában pihenünk, érezd magad otthon! És ne aggódj, Cyrus-szal lecsillapítjuk a felkorbácsolt idegeket. - zárta le mosolygós hangon, amitől sokkal kevésbé tűnt tragikusnak minden.
- Szeretlek Apa.
- Én is szeretlek kincsem.
(*Elnézést hölgyem, betehetem a csomagjait a taxiba? Köszönöm. A cím Saint-Antoine utca 18.)

~~~Lily~~~
Félrehúztam Ivy-t, de a sokktól egy szó sem jött ki a számon.
- Tudom, hogy Scott az ikertestvérem, hogy őt elhagytad, engem pedig odalöktél a nővérednek!
Egyszerűen nem tudtam mit is mondhatnék, lefagytam és eszembe jutott, hogyan reagált anno Scott, amikor kiderült számára, hogy mi vagyunk a szülei. 
- Tudod, mindketten hazudtatok nekem, de Carol legalább lányaként szeretett és próbált megóvni ettől az elit életnek nevezett förtelemtől. Amikor összeházasodtatok Rufus-szal, mindent elmondott.
- Lil, igaz ez?
- Rufus... én nem is tudom...már olyan régen, annyira régen...
- IGAZ? - emelte fel a hangját, de úgy, hogy az egész templom visszhangzott.
Csak folyni kezdtek a könnyeim, képtelen voltam kimondani azt az egyetlen szót, akármilyen rövid is lett volna. 
- Ne érj hozzám! - torkolt le és azonnal visszahúztam a kezem - Tudod, egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy azok után, amin átmentünk, a rengeteg rosszindulatú pletyka, William felbukkanása, aztán Scott... és még mindig vannak titkaid.
- Kérlek Rufus, értsd meg...
- Lil, mindketten azt hittük, hogy be tudok illeszkedni az Upper East Side világába, de nem csinálom tovább. Nem megy. Nem. Végeztem.

~~~Chuck~~~
Egy ismeretlen szám jelent meg a kijelzőn.
- Blairt Párizsban találod.
- Te vagy az... Eva? -alig mertem kimondani ezt a nevet.
- Szerettelek, ezért mondom, hogy gyere utána, ha még mindig úgy szereted, ahogy legutóbb.
- Jó ember vagy. - suttogtam bele a telefonba.
- Chuck, ezt ne, ezt ne! Nagyon sokáig tartott, mire... túléltelek. Csak gyere érte, vidd haza és legyetek boldogok. Tudnom kell, hogy megérte elengednem téged.
- Indulok. És köszönöm Eva, köszönjük. - életemben nem éreztem ilyen fokú hálát.