Bad, bad Upper-head - Ch.13

~~~Dan~~~
Blair berángatott a konyhába és becsapta utánunk az ajtót.
- Megőrültél? Tényleg tönkre akarsz tenni? - ragadott meg a zakóm gallérjánál erőteljesen.
- Jézusom, hová gondolsz? Nem mondtam semmi rosszat! - azzal megpróbáltam egyesével leszedegetni az ujjait a nyakamról.
- Igaz, akár mondhattad volna rögtön azt is, hogy fogalmam sincs, ki a gyerekem apja! - kiabált az arcomtól pár centire, majd az én hangomat utánozva folytatta.
- Ja és Louis, egyébként azt tudtad, hogy megcsókoltam a menyasszonyodat? Hogy majdnem elszöktettem Hamptonsba, amikor épp a nyamvadt könyvem kiadását próbáltad megakadályozni? Kihagytam valamit, nézzük csak?!
Erősen a vállamra ütött és elsírta magát.
- Tényleg nem érted mennyire rohadtul vékony jégen járok? - dőlt neki a konyhapultnak.
- Hogyne érteném Blair! Legalább annyira sokat kockáztatok, mint Te - léptem hozzá közel és megfogtam a vállait - de már én sem tudom tovább titkolni.
Elálltak a könnyei és gyanakvó szemmel nézett fel rám.
- Hogy érted ezt? Elmondtál valam...? Ingerülten közbevágtam.
- Hagyd már abba! Állandóan Louis és Chuck, Chuck és Louis. Hol vagyok én? Elvégre egy komplett regényt írtam rólad és mégsem érted?
- Miről beszélsz? - húzta össze a szemöldökeit, totális tanácstalanságról tanúskodva.
Rádöbbentem, hogy hová vezet ez a végig nem gondolt mondat. Egyenesen a pokolba.
- Hagyjuk, úgysem vezetne sehová. Ami pedig a borítékot illeti, fel kell végre bontanod, mert lassan már láthatóan nem lesz mit titkolni. - Láttam, hogy csak kattognak a kerekek az agyában. Egyre csak dolgoznak, míg végül kiadnak egy elég furcsa képet.
- Daniel Randolph Humphrey, mondd, hogy nem szerettél belém?! - adott nyomatékot minden egyes szónak és úgy nézett rám, mintha minimum egy világháború kirobbantásáért lennék felelős. A csöndben eltöltött másodpercek kínosan lógtak a levegőben és fogalmam sem volt, hogy mi a következő lépés.
- Könyörgöm, ugye nem? - mosolyodott el kissé furcsa humorérzékről tanúskodva. Képtelen voltam egyetlen szót is kimondani.
- Neem - rázta a fejét oda-vissza - nem, nem és nem. Hogy jutott eszedbe ekkora... Várj! Ezért írtad rólunk azt a könyvedben?
A döbbenettől leesett az álla, én pedig végre összeszedtem magam és két lépéssel közelebb mentem hozzá.
- Tudom, hogy eléggé vad ötlet, de soha nem jutott eszedbe, hogy mi ket... - a be sem fejezett kérdésemre egy erőteljes pofon volt a válasz, amitől majdnem elvesztettem az egyensúlyomat.
- HOGY MERED? - ordította teljes hangerővel, mire Louis és Nate egyszerre rontott be az ajtón, bennem pedig ebben a pillanatban ért meg az elhatározás.

~~~Serena~~~
Charlieval lassan 3 órája válogattuk a Bloomingdale's-ben a lánybúcsú partikellékeit. Blairnek életreszóló élményt akarok szerezni egy tetőtől talpig stílusos búcsúztatóval.
- Nézd Charlie, emlékszel mikor 7 éves korunkban ilyen volt a fejünkön a közös szülinapi zsúron? Egy hétig le sem akartad venni! - mutattam fel egy szivárványszínű mini kalapot. - Az volt az utolsó, amit együtt ünnepeltünk...
- Azok a régi szép hamptonsi idők...- meglepődtem.
- De hiszen azt Floridában tartottuk, nem emlékszel? A repülőn még rosszul is lettél!
- Tényleg, de buta vagyok! -nevetett fel meglehetősen furcsán, amit nem igazán tudtam hová tenni. - Annyi minden jár mostanában a fejemben, hogy teljesen összezavarodtam. Itt van ez a dolog Nate-el, aztán anya sem tud róla, hogy New Yorkba jöttem...
- Van valami gond Nate és közted?
- Valahogy azt érzem, hogy már nem szeret úgy, mint régen, tudod mintha mindig máshol járnának a gondolatai.
- Szeretnéd, hogy beszéljek vele? Ha bármi gond van, nekem el fogja mondani.
- Nagyon boldog lennék, ha segítenél, mert igazán nem szeretném ezt elrontani. Szerencsés vagyok, hogy ilyen jó unokatestvérem van, köszönöm Serena. - ölelt volna át, ehelyett viszont odalépett hozzánk az a személy, akiről az életben nem akartam hallani többet.

 - Charlie de jó téged újra látni! -indult meg felénk - És téged is Serena, nocsak még visszafogottabb lettél? - és egy kedves ölelés helyett New York viperája tekeredett a nyakam köré.

~~~Blair~~~
- Egyedül. Akarok. Lenni. - minden erőmet beleadva szorítottam meg a karját - Te pedig odaadod Dorotának azt! - kirohantam a konyhából és meg sem álltam, míg kétszer el nem fordult a kulcs a szobám ajtajában. A történtek olyan felfoghatatlan fordulatokat hoztak, hogy a sokktól egyetlen újabb könnyet sem tudtam ejteni, csak ültem az ágyamon és meg voltam róla győződve, hogy a falak egyre közelítenek. Türelmetlen kopogás zökkentett ki.
- Mondtam, hogy egyedül akarok lenni! - kiabáltam az ajtó irányába.
- Blair, engedj be! - szűrődött át Louis hangja. Miután percekig nem reagáltam, újra megpróbálta - Szeretlek, de nem megyek innen sehová, amíg el nem mondod, mi volt ez az egész?!
Rádöbbentem, hogy itt az idő, nem halogathatom tovább. El kell mondanom neki az igazságot. Legalábbis egy részét.
Kinyitottam az ajtót és egy teljesen tanácstalan Louis-t találtam mögötte. Megszólaltam, mielőtt ő megtehette volna.
- Gyere, el kell mondanom valamit. Nem hiszem, hogy örülni fogsz neki, édesanyád pedig végképp nem.
- Mi ez az egész? Charles-ról van szó, igaz? - a kérdés összezavart és hirtelen elakadt a szavam. Olaj volt a tűzre, mert Louis ideges járkálásba kezdett a szoba teljes hosszában.
- Tudtam, az elejétől tudtam! Éreztem, hogy őt fogod választani. - visszafordult a gardróbtól - Hallgatnom kellett volna Beatrice-ra! Hát hiába szeretlek, hiába vagyok én a jó fiú?
- Hogy érted, hogy hallgatnod kellett volna a nővéredre? - most rajtam volt a sor - Azt hiszed meggondoltam magam? Mikor érted meg végre, hogy Chuck és köztem már nincs semmi?
Síri csönd lett a szobában, de a ki nem mondott kérdés ott lógott kettőnk fölött, láttam, hogy lépnem kell.
- Ha tudni akarod, azt akartam elmondani, hogy gyereket várok. - mondtam ki nagy nehezen. Louis ahelyett, hogy újra ordítozni kezdett volna, szorosan átölelt és addig forgatott, míg enyhe hányingerem nem lett. Ötletem sem volt miért reagált így.
- Várj, nem vagy mérges? Nem hozok szégyent a Grimaldik évezredes történelmére?
- Édesem, nem gondolhattad komolyan, hogy ezért haragudnék! Anyám nem lesz ugyan elragadtatva, de hamar belátja majd, hogy egy trónörököst hordasz a szíved alatt. Mire megszületik egyébként is régóta házasok leszünk. Blair, fogalmad sincs milyen boldoggá tettél! - megcsókolt, aztán újra és újra, én pedig bíztam benne, hogy végleg pontot tettünk ennek a jelenetnek a végére.
- Ezt meg kell ünnepelnünk! Rendeljünk a Hiltonból valamit...
- Pezsgő van itthon, Dorota mindjárt hoz, igaz? - erősítettem fel a hangomat a mondat vége felé; tudtam, hogy úgy is az ajtó előtt ácsorog. Mielőtt kimentem volna a szobámból, észrevétlenül kivettem a fiókból egy gyógyszeresdobozt.
- Hozd fel két pohárnyi Dom Pérignon-t és Louis-éba tegyél ebből három szemet, világos?
- De Miss Blair, ez lenni erős nyugtató Miss Elenanoré!
- Nem kérdez, csak csinálja, különben Vanya megismeri a titkos lengyel előéletedet. Louisnak semmi baja nem lesz, kicsit többet alszik majd a szokásosnál. Én viszont pontot teszek B királynő életére.

Less than perfect - Ch.12

Újfent elnézést. Megjegyzésbe jöhet bármi, pozitív-negatív, óhaj-sóhaj. 
Lily

Ezt hallgasd Upper East Side!
A Sötét Lovag alig tért haza, máris újra bajban van. Az előbb láttuk, ahogy az ifjabb Basst egy mentőautó vitte el, nem túl összeszedett állapotban. Ha engem kérdeztek, azt gondolom, csak kissé túlcsordult az alkohol az éjszaka folyamán. 
Azt pedig mindenki tudja, hogy nincs az a szervezet, ami több rumot képes lenne feldolgozni, mint az Upper East Side-i. Habár jelenleg Miss Waldorf ezt nem tudja megerősíteni...
Csóközön, 
Gossip Girl

~~~Lily~~~
Bart, ugye tudod, hogy vigyázok a fiadra? Hogy úgy szeretem, mintha a sajátom lenne? Lehunyt szemmel soroltam magamban a mondatokat, hátha segítenek megnyugodni és eloszlatni a rettenetes bűntudatomat, ami csak egyre gyűlt és gyűlt bennem. Jobban figyelnem kellett volna Charles-ra, észrevenni, hogy mennyire nehezen válik meg Blairtől...
- Miss Bass? - riadtam fel egy mély hangra, ami közvetlenül mellőlem jött.
- Lily Humphrey, Charles édesapjának özvegye vagyok.
- Elnézést, részvétem. Nos, mint tudja, Mr. Bass öngyilkosságot kísérelt meg különböző altató és nyugtató tabletták és jelentős mennyiségű alkohol segítségével. Jelenleg annyit tudunk, hogy az életét sikerült megmenteni a gyors gyomormosásnak köszönhetően, viszont még így is károsodások mehettek végbe az idegrendszerben. Ezért pár órán át még mesterséges altatásban tartjuk, hogy kiderüljön van-e elváltozás, és ha igen mekkora.
Ahogy eljutott a tudatomig, amit az orvos mondott, önkéntelenül is szám elé kaptam a kezem. Hiszen csak 21 éves... hogyan juthatott el idáig?  Miért nem voltam mellette, amikor szüksége lett volna valakire?
Egy kezet éreztem meg a vállamon, felnéztem.
- Ne aggódjon, kimagaslóan jó esélye van a teljes felépülésre. Mivel semmilyen kockázati tényező nem áll fenn, higgyen nekem, nem lesz semmi gond. Kizárólag azt kell vele megértetnie, hogy pár hetes kötelező terápia vár rá valamelyik kezelőközpontban. Ismer ilyet vagy segítsek megfelelőt találni?
- Köszönöm, de sajnos az Ostroff Központ és a családunk hosszú múltra tekint vissza...
- Értem. Nos, a kezelés időtartama nagyban függ a vizsgálatok eredményéről, erről ráérünk beszélni akk... - a doktor csipogója hangos vijjogásba kezdett.
- Jöjjön, fogalmam sincs hogyan, - szólt az orvos láthatóan izgatottan - de Charles felébredt! - és már indult is futó léptekkel a kórterem irányába.

~~~Chuck~~~
- Blair itt van? Blair? Hol? Merre vagy?
- Charles - hajolt fölém Lily - miért csináltál ekkora bolondságot? El sem tudod képzelni, mennyire megijesztettél... - és már potyogtak rám a könnyei. Halvány szégyenérzet kapott el, ugyanakkor sajnáltam, hogy nem voltam alaposabb. Csak egy pár órát kaptam volna még, egymagam.
- Emlékszel mindenre?
- Bár el tudnám felejteni...
- Chuck, hogyan tudnék segíteni? - fogta közre tenyereivel az arcomat.
- Hozd ide Blairt! - néztem rá könyörgően.
- Tudod, hogy nem tehetem. Bármit megteszek, de ezt a Te érdekedben nem - rázta elszántan a fejét és bár tudtam, hogy igaza van, mégsem tudtam egyetérteni vele.
Látnom kell.

~~~Blair~~~
- Ms. Blair, 2 óra múlva találkozó van Oscar de la Renta-val az esküvői ruhával kapcsolatban. 4 órára pedig Pierre Herme fogadja, átbeszélni a süteménylista. Este Mr. Louis érkezik, hogy...
- Dorota, összezavarsz ezzel a rengeteg tennivalóval. Egyszerre csak egyet, csak egyet! - fakadtam ki a kelleténél hisztérikusabban.
- Igenis, Miss Blair. Egyébként Mr. Louis-val beszélt már... beszélt már a babáról?

 Szúrós szemmel néztem rá és azonnal elhallgattattam.
- Mindennek eljön a maga ideje. Ha így folytatod Dorota, hamarosan a tiéd is! Most pedig kerítsd elő a sárga Jimmy Choo-mat, ez a piros nem illik a kabátomhoz. - dobtam mérgesen a gardrób felé a pár cipőt.
Kopogás hallatszott, majd Louis dugta be a fejét az ajtónyíláson.
- Meglepetés - mondta akkora mosollyal az arcán, hogy biztos voltam benne, nem olvasta Gossip Girl-t. Mérhetetlen nyugalom lett rajtam úrrá, tudtam, hogy még nem veszett el az álmom.
- Louis, hogyhogy hamarabb jöttél?
- A japán nagykövet lemondta a megbeszélést, ezért felszabadult egy kis szabadidőm, amit veled akartam tölteni, - ölelt át - remélem a sűrű esküvői teendőid mellett tudsz rám is szánni egy kis időt... - suttogta bájos, bár egyre javuló akcentusán pár centire a fülemtől.
- Drágám ne haragudj, de találkozóm van a virágkötővel, hogy kiválasszam, milyen babarózsák lesznek a csokromban.
- Blair, azt hittem már megbeszéltük, hogy a monacoi királyi család jelképe a liliom, ezért ennek kell megjelennie az esküvőnkön. Értsd meg, hogy ez nagyon sokat jelent a népemnek, de még többet az anyámnak. A tradíciónak él, kérlek értsd meg.
- Legyen úgy, ahogy Monaco szeretné. - mondtam félig beletörődve, félig őszintén - Viszont akkor velem kell jönnöd, hogy személyesen borítsd fel a virágkötő terveit - mosolyodtam el és apró csókot adtam neki. Felkaptam a már kikészített körömcipőimet és kéz a kézben elindultunk a lift felé, de a hallban Nate-be ütköztünk.
- Mit csinálsz itt Nate? - ült ki az arcomra a teljes tanácstalanság.
- Ezt én kérdezhetném tőled Blair! - válaszolt láthatóan ingerülten, amivel végképp nem tudtam mit kezdeni. - Nem láttad mit írt Gossip Girl? Nem gondolod, hogy mellette kellene lenned? - ragadott ki Louis kezei közül és ordibálni kezdett velem.

- Miről beszélsz? - nem tudtam, hogy komolyan beszél vagy csak valami olcsó poént próbál előadni. Mielőtt eldönthettem volna, Louis már közöttünk állt és fenyegető hangnemben beszélt Nate-hez.
- Senki, ismétlem senki nem viselkedhet így Blairrel! Értjük egymást? - halotti csönd állt be, amit kénytelen voltam én megszakítani - Semmi baj, Nate nem úgy gondolta, igaz? - néztem rá a jól ismert módon.
- Tényleg nem érted, ugye? - válaszolt olyan hangon, amit a legkevésbé sem vártam tőle - Chuck öngyilkos akart lenni!
- Mi? - fagyott az arcomra minden érzelem.
- Azt szeretné, ha most ott lennél vele.
Louis újra megfogta a kezem és kényszerítette, hogy a szemébe nézek.
- Blair, ez is csak egy trükk a sok közül, ne dőlj be neki. Tudom, hogy azt hiszed elengedtétek egymást, de ő nem hajlandó téged. Ahogyan én sem... Rengeteg ember tud gondoskodni Chuckról, kérlek ne menj. - tagolta erősen hangsúlyozva az utolsó szavakat.
- Tudod, hogy szüksége van rád - kontrázott rá Nate és majdnem biztos voltam benne, hogy igaza van. Louis is láthatta rajtam a gondolataimat, mert kifakadt:
- Ugyan, mindnyájan tudjuk, hogy miért csinálta! Hogy bűntudatot keltsen. Blair, könyörgöm, ne dőlj be neki. Azt akarja, hogy őt válaszd helyettem.
- Jó, én ezt nem hallgatom tovább. Gyere, induljunk, Chuckot bármikor átvihetik az Ostroff...
- Nem. - vágtam közbe határozottan. Nate úgy állt meg, mint akibe villám csapott.
Ebben a pillanatban nyílt a liftajtó és Dan lépett be a hallba.
- Nézzenek oda, az Upper East Side krémje! Fogadás lesz? - próbált viccelődni, de a fagyott hangulat gyorsan elvette a kedvét - Mi történt itt?
- Jézusom Humphrey, mi jöhet még, az ördög maga? - éreztem, ahogy kezdem elveszteni a kontrollt az események felett, ami egyre idegesebbé tett.
- Semmi különös, éppen azon morfondírozok, mit mondjak Chucknak: egy esküvői csokor vagy egy torta volt fontosabb nála? Szerinted Blair? - nézett rám, minden együttérzést mellőzve.
- Visszataszító vagy Archibald!
- Meglehet, de soha nem hagynám cserben a legjobb barátaimat. Dan, jössz? Chuck kórházban van.
- Tessék? Megint? - mivel nem jött válasz, folytatta - Persze, mehetünk. Csak előbb Blair-el kellene beszélnem arról, amit odaadott nekem.
Négyszemközt.

Speechless - Ch.11

Elnézést, sajnálom, elnézést. Írói válság volt, bizonyára lesz is még, nézzétek el nekem, köszönöm.
Lily

~~~Chuck~~~
Fanyar mosollyal vettem elő az italos szekrényből apám 35 éves skót whiskey-jét. Azt mondta, valami nagy eseményre tartogatja. Nos, íme a megfelelő alkalom Bart, elvégre senki nem marad a családból, nem veszhet kárba ez a nemes ital. Felmarkoltam az üveget, aztán az éjjeli szekrény fiókjából is kiszedtem a létező összes nyugtatót, Váliumot, Xanaxot, még vagy hatféle altatót és fájdalomcsillapítót és beterítettem velük az egész ágyat. Szépen elrendezgettem ABC-sorrendben - a kényszeresség furcsa bájt ad a legsötétebb helyzetnek is - és őszintén bíztam benne, hogy elég lesz. Azt sejtettem, hogy nem várhatok sokat, azt pedig csak reméltem, hogy nem csak vegetatív állapotba taszítom magam.

Lecsavartam az üveg kupakját és bevettem az első marék tablettát egy jó pohárnyi alkohollal, aztán szép sorban az összes legális mérget; majd hagyatt feküdtem az ágyon. Nem kellek senkinek, hát jöjjön, aminek jönnie kell. Az utolsó dolog, amire emlékszem a liftajtó csöngése volt és aztán minden elsötétült.

~~~Serena~~~
- Láttad a Gossip Girl-t?
- S., most nem érek rá! Doktornál vagyok...
- Igen tudom, éppen erről van szó. Valaki lefotózta, ahogy beléptél oda, feltűnően bő ruhában. Pletykacica pedig összerakta a kirakós darabkáit és megosztotta mindenkivel.
- Te jó isten! Louis látta már?
- Fogalmam sincs B. Hogy tudnék segíteni? - alig hogy feltettem a kérdést, a főnököm Jane már ott állt előttem magasra húzott szemöldökkel.
- Serena, beszéltél már a menedzserrel? Estére legyen az asztalomon, hogy Daniel Day-Lewis mikor kezdi a forgatást velünk! A rendező nem várhat tovább, világos?
- De még el sem olvasta a forgatókönyvet- próbáltam menteni a menthetőt, halvány sikerrel.
- Igen, és? - nézett rám felhúzott szemöldökkel - Akkor intézd el, nem érdekel hogyan. Ja és a fitneszbérletemet meg kell újítani. - hagyott ott olyan tanácstalanságban, hogy percekig magamhoz sem tértem.
- Serena? Ott vagy? - jött egy távoli hang valahonnan, de mire rádöbbentem, hogy a telefonból, addigra Blair megunta a várakozást és bontotta a vonalat. Tudtam, hogy vissza kellene hívnom, de tisztában voltam vele, ha most hibázok, Jane pillanatok alatt talál helyettem valaki mást. Nem akartam újra visszazuhanni a régi felelőtlen életembe, ahol a legnagyobb problémám az volt, hogy Dior vagy Prada táskát válasszak az aznapi ruhámhoz. Felnőttem és ezt Blairnek is meg kell értenie.

~~~Blair~~~
Tűkön ülve vártam a rendelő előterében a nőgyógyászomra. A percek ólomlábakon vánszorogtak, idegbajosan lapoztam át az összes kirakott magazint és már épp számon kértem volna Serenat, hogy miért nem hívott vissza, amikor nyílt az ajtó és a doktornő asszisztense szólt hozzám.
- Ön következik Miss Waldorf, fáradjon be!
Éreztem, hogy görcsbe rándul a gyomrom, de próbáltam ráncba szedni a vonásaimat. Elvégre hétszámjegyű összeget fizettem Dr. Barnes-nak, hogy egy felesleges szó se kerüljön ki ezek közül a falak közül. Habár Gossip Girl-t még ez sem állítja meg... Istenem, csak Louis ne tudja meg idő előtt!
Mire végiggondoltam mindent, már a hatalmas diófaasztal túloldalán ültem, egy érdeklődő szempár által vizsgálva.
- Blair, min gondolkozik ennyire?
- Csak annak a következményein, hogy mi történne, ha a vőlegényem hamarabb tudná meg az internetről, hogy gyermeket várok, minthogy én elmondanám neki.
- Megállapodtunk, bennem bízhat. Remélem, tudja, hogy az orvosi titoktartás… egyébként is kötne. – nézett rám jelentőségteljesen.
- Ugyan Eliza, a pletyka őshazájában, az Upper East Side-on praktizálsz. Mindketten tudjuk, hogy itt a hallgatásnak ára van, nincsenek illúzióim. A lényeg úgyis abban a borítékban van – mutattam rá az előtte fekvő fehér téglalapra.
- Igen, az eredmény ebben van – nyújtotta át az asztal fölött - 0,001%-os hibaszázalékkal, vagyis az apa személyéhez kétség sem fér. Jövő héten pedig el kell végeznünk a 12 heti rutinvizsgálatokat, remélem minden rendben lesz. Örülök, hogy láttalak Blair.
Rövid és szánalmasan bizalmaskodó elköszönés után óvatosan léptem ki az utcára, tudtam, hogy egy újabb fotó az interneten döntő bizonyíték lenne ellenem. Feltéve, hogy Louis már nem tudott meg mindent…
- Blair! – fogta meg egy kéz a vállamat.
- Úristen! – sikítottam egy hatalmasat, de az ijedtség hamar haragba fordult át, mikor felfogtam ki az. – Humphrey, hányszor mondjam még el, hogy nem érek rá akármikor? Neked főleg nem!
- Láttam mit írt Gossip Girl és gondoltam…
- Mit? Mit gondoltál? Hogy idejössz és végleg tönkreteszed az életemet azzal, hogy nyilvánvalóvá teszed a pletykát? Esetleg nem akarod körüzenetben is szétkürtölni, hogy Blair Waldorf prímán halad a leányanyává válás útján?
Dan arcán végigsöpört előbb a döbbenettel kevert komorság – ez utóbbit nem tudtam mire vélni-, aztán megállapodott rajta az állandó féloldalas mosolya.
- Tehát igaz? Ifjú trónörökös érkezik a királyi családba? – és mielőtt bármit mondhattam volna, szorosan átölelt – Gratulálok nektek! – éreztem, hogy átkattan valami a fejében – Várj – nézett újra a szemembe – akkor Louis nem tud róla?

- Nem tudhat róla, érted? Nem tudhat, mielőtt én meg nem tudnám, ki az apa… - válaszoltam sírós hangon – Segíts nekem, kérlek.

- De hát ki lehet még? - szavak nélkül is tudtam válaszolni, így nem kérdezett tovább - Hogyan tudnék segíteni?

- Vidd magaddal ezt a borítékot, úgy húzza a vállamat a súlya, hogy most képtelen lennék felnyitni. Megteszed nekem? Louis még csak véletlenül sem találhat rá...

- Nem gondolod, hogy mégis jobb lenne? - tette fel a legnyilvánvalóbb kérdést az adott helyzetben.

- A legkevésbé sem, Humphrey. Segítesz vagy sem?

- Ha szerinted ez a megoldás, rendben, legyen. - egyezett bele, némi kétellyel a hangjában.

A zsebembe nyúltam és átadtam neki a borítékot.

- Nem nyithatod fel, ígérd meg, hogy nem nézed meg! - fogtam szorosan a papírt és nem engedtem el, amíg nem kaptam megerősítést a kérésemre.

- Blair, a barátságunkra esküszöm, hogy nem nézem meg, mi van a borítékban! Ígérem. - azzal eltette a kabátja belső zsebébe.

- A mink Humphrey? Ugyan kérlek... - mosolyodtam el gúnyosan, pedig valójában csak rémesen megijedtem, hogy egy brooklynira kellett bízzam jelenlegi életem legnagyobb titkát és, hogy ez mennyire magától értetődőnek tűnt. - Most rohannom kell, hogy kiderítsem mekkora károkat okozott Gossip Girl... később találkozunk. - rohantam el, mielőtt bármilyen válasz érkezhetett volna.

~~~Lily~~~

- Charles, hogy lehetsz ennyire bolond? - szétsöpörtem a szanaszét heverő gyógyszeres dobozokat és rázni kezdtem az élettelen testet. - Térj magadhoz, könyörgöm!

Mikor felismertem, hogy ez sehová sem vezet, automatikusan a 911-et hívtam.

- Kérem, küldjenek mentőt a Broadway és a Columbus Avenue sarkára, az Empire Hotelbe! Öngyilkossági kísérlet történt, siessenek... - csaptam le a telefont.

- Charles, maradj velem, rendben? Ne hagyj itt, érted? - hadartam hisztérikusan a magamhoz ölelt mozdulatlan testbe.