komolyan szeretnék elnézést kérni, mert őszintén szólva az utóbbi fél hónapban hirtelen összecsaptak a fejem fölött a hullámok. Egyetem, non-stop adminisztráció, szakfordítás, apró egészségügyi gikszer, állandó álmosság és az igazsághoz hozzátartozik, hogy a legutóbbi Gossip Girl részek finoman szólva sem nyűgöztek le (így kiderült, hogy igenis szükségem van az íráshoz arra, hogy inspiráljon, amit látok), vagyis hiába járt nap, mint nap a fejemben a történet, képtelen voltam leülni és összerakni. Nem egyszer az is megfordult a fejemben, hogy ha ennyire nem megy, ne erőltessem, de a következő gondolatom már az volt, hogy igenis megérdemel a történet egy kerek lezárást. A blog tehát folytatódik, azonban könnyen előfordulhatnak hasonló kimaradások, mivel összedobált, fércmunkát nem szeretnék kiadni a kezem közül. Remélem ennek ellenére is Olvasóim maradtok, hiszen akármekkora közhely is, tényleg csak így éri meg írni.
Lily
~~~Georgina~~~
- Ilyen faragatlan lenne az Upper East Side krémje? Hát meg sem tapsolják ezt a remekbe szabott alakítást? Aztán nehogy azt halljam vissza, hogy a Broadwayen tehetségesebb színészeket láttak! - kényelmetlen feszengés, ideges sustorgás hallatszott a padsorok közül, ami egyre csak növelte bennem az elégedettség érzését. - Rendben, tényleg nem akarom húzni az idejüket, úgyhogy átadom a szót Charlie-nak avagy Ivy-nak, ahogy szeretnék, hogy elmondja, amiért jött.
- Lily - szólalt meg a mikrofon elé lépve - te is tudod és én is tudom már... A titkot, amit annyi éven át sikerült eltitkolnod nem csak előlem, hanem az egész világ, de még Rufus elől is.
Ebben a pillanatban a megszólított felpattant és szinte futva indult az emelvény felé, hogy leállítsa a robbanni készülő bombát.
- Kétszer elkövetni ugyanazt a hibát, mit gondolsz, meg lehet ezt bocsájtani... anya?
~~~Blair~~~
Szerencsére Dorota gyorsabb volt a botrányra éhes sajtónál és kihozta a Lanvin utazótáskámat és az útlevelemet. A vérnyomásom talán csak mostanra normalizálódott, hogy elfoglaltam a tágas ülést a business osztályon. Ebben a pillanatban pedig megtörtént, amire a legkevésbé számítottam: felhívták a figyelmem, hogy nem vagyok egyedül. Odabentről.
Nevetségesen hangzik, de a sokktól, ami ért, hosszú percekig nem tértem magamhoz. A tenyeremet a hasamra tettem és csak koncentráltam, hogy megérezzek bármilyen apró mozgást. Mennyire önző voltam, te jó Isten, a darabokra hulló magánéletem közepette nem vettem figyelembe, hogy itt növekszel.... bennem. Még mindig újszerű volt a gondolat, hogy anya leszek és őszintén szólva soha semmitől nem féltem még ennyire.
- Segíthetek valamiben? Hozhatok valamit, Miss Waldorf?- hajolt be a látóterembe a stewardess, bizonyára az tűnt fel neki, hogy mozdulatlanul nézek magam elég hosszú percek óta.
- Értékelném, ha nem szólítana a nevemen, nem hiányzik, hogy mindenki megtudja, hogy ezen a gépen ülök. - megilletődött bólogatással vette tudomásul a kérésemet - És hozzon két üveg Eviant, felbontva, üvegpohárral!
Arra keltem, hogy a pilóta beszél a hangszórókból és már látom Párizs körvonalait. Éreztem, hogy felgyorsul a szívverésem, New York után ez a város a legfontosabb az életemben. Egyrészről a francia kultúra tanított meg európai fejjel gondolkodni, másrészről itt értettem meg igazán mit érzek iránta, miután azt hittem, örökre elvesztettem. Ezért kell elmenekülnöm messzire onnan, ahol ő van... minél messzebb.
~~~Chuck~~~
Teljesen mindegy mit gondol, mennyire fél vagy mit érez jelenleg; tudom, hogy szeret, hogy ugyanúgy szeret, mint rég, ezért utána kell mennem. Mostanra állt össze a teljes kép, ami nevetségesen egyszerű: nélküle tényleg nem ér semmit az élet. Elérhetek bármit, a világ összes részvénye az enyém lehet, minden pénzért megvehető dolog mit sem ér, ha nem oszthatom meg. Vele.
A föl-alá járkálásban majdnem neki mentem egy folyosói márványoszlopnak és ahogy felocsúdtam a meglepetésből, felfigyeltem egy női hangra, aki Blair nevét emlegeti a telefonba.
Egy mély férfihang mormolása hallatszott a vonal másik végéről, de a szavai érthetetlenek voltak.
- Persze drágám, innen már csak egy lépés és enyém Monaco trónja. Louis nevetséges ötlete, hogy egy new yorki csitri legyen a királynő! Nulla elegancia, nulla tartás. Hála az égnek az apám a kelleténél konzervatívabb volt, ezért a halála előtt kikötötte, hogy egy sikertelen házasság vagy válás esetén a másodszülött a jogosult az ország vezetésére, vagyis én! - halk gúnyos kacaj követte a monológot, miközben a férfi újra kérdezett.
- Csak nem hiszed, hogy magától hagyta itt ezt a pompás ceremóniát? A családunk egyetlen szerencséje, hogy én rájöttem Blair Waldorf titkára, amivel bármire rávehető.
Ha eddig nem figyeltem volna minden szavára, most szűnt volna meg a külvilág.
- Régóta tudom, hogy nem szereti a bátyámat... Jaj te kis ostoba, hogy lehetsz ennyire naiv? Hát senki sem vette észre rajtam kívül, hogy ez a Chuck Bass az egyetlen, aki érdekli? Mivel az a szerencsétlen Humphrey nem volt képes elcsábítani Blairt, ezért az aduászhoz kellett folyamodjak.
A férfi nyilvánvalóan ugyanarra volt kíváncsi, amire én is.
- Egyszerűen megmondtam neki, hogy ha hagyja, hogy a bátyám feleségül vegye és elvegye tőlem a trónt, akkor én is elveszek valamit. Mondjuk az ifjabbik Bass életét.
