Paris, je t'aime - Ch. 19

Ez a rész két szereplőre korlátozódik, ezt szerettem volna rendesen kibontani, remélem sikerült.
Ehhez a részhez is hoztam egy dalt, szerintem sokan ismeritek az előadót, talán még ezt a számát is. Többnyire ez szólt, amíg írtam.
Lana Del Rey: Blue Jeans

~~~Chuck~~~
- Blair, nyisd ki az ajtót! - mondtam két dörömbölés között a párizsi elitnegyed egyik legpatinásabb épületében. - Nyisd ki!

 A portást - legyen bármilyen lojális Romanékhoz - egész könnyen meggyőztem arról, hogy beszélnem kell a harmadik emelet egyetlen lakójával. Úgy jöttem ide, hogy nélküle nem megyek haza és ebben semmi nem tud megakadályozni, még maga Blair sem.
- Tudom, hogy itt vagy! Érzem a parfümöd illatát Blair, engedj be, kérlek.
Egy apró hang, annyi válasz sem érkezett az ajtó túloldaláról. Elővettem a telefonom és írni kezdtem.

Ha kell, egész éjszaka itt ülök az ajtód előtt.
Roman mondta meg, hogy itt vagy. 
Blair, mikor hiszel végre nekem?

Küldés gomb. Pár pillanattal később halk pittyegés a másik oldalon. Kicsit közelebb is, mint arra számítottam. Kész röhej, de mint egy kíváncsi kisgyerek karácsony előtt, úgy ugrottam oda a kilincslyukhoz, hogy azon keresztül tájékozódjak. Csak bútorokat láttam, perzsa szőnyeget és néhány ízlésbeli utalást arra, hogy két meleg férfi otthonát látom. Semmi mozgás, csak a síri csend. Kigomboltam a zakóm gombjait és leültem háttal az ajtónak, bíztam benne, hogy Blair-ben legalább egy csöppnyi kíváncsiság maradt a gimnáziumi évekből és előbb-utóbb győzni fog a konoksága felett.
Nem telt el 10 perc és üzenetet jelzett a telefonom.

Könyörgöm Chuck, menj el. Elszöktem az esküvőmről, nem véletlenül. 
Ne nehezítsd meg még jobban, kérlek.

- Nem tehetem Blair, egyszerűen nem. Amíg nem beszélünk, egy lépést sem teszek. - mondtam csak úgy a folyosó felé fordulva, de tudtam hogy behallatszik minden egyes szó, ami elhagyja a számat. Ekkor megszólalt közvetlenül az ajtó mögül.
- Tényleg nem érted? - régen hallottam ennyire ingerültnek - Azt hiszed nekem könnyű volt csak úgy elsétálni. Rohadtul nem Bass!
Csörögni kezdett a mobilom és Humphrey neve jelent meg a kijelzőn. Gondolkodás nélkül nyomtam meg a híváselutasítást.
- Tudom, hogyne tudnám. Minden egyes nap, amit Louis-val töltöttél olyan volt, mintha hosszú, kegyetlen kínzásnak lennék kitéve. Próbáltam beletörődni, egyáltalán túlélni valahogy. De most itt vagy, Párizsban, megszöktél mindenki elől, ennek súlyos oka van és el kell mondanod, hogy mi az.
- A legerősebb nő vagyok. Te mondtad, emlékszel? Ezzel is megbirkózom egyedül! - váltott mérgesből dacosba a hangja, nekem viszont kezdett egyre inkább fogyni a türelmem.
- Vagy beengedsz vagy betöröm az ajtót, az anyám életére esküszöm! - rángattam kétségbeesetten a kilincset.
A kulcs elfordult a zárban. Fél percig nem tudtunk sem megmozdulni, sem megszólalni, csak álltunk egymással szemben és próbáltuk kitalálni, hogyan törhetnénk meg a csendet anélkül, hogy tönkretennénk mindent.
Mielőtt rájöhettünk volna, újra megszólalt a telefon a zsebemben, ugyanazzal a hívószámmal.
- Humphrey! - mondtam ki, mint egy szitokszót és azzal a lendülettel ignoráltam a hívást.
- Mit akar? Tudja, hogy itt vagyok?
- Fogalmam sincs, de nem is érdekel. Eva hívott, hogy látott kiszállni a taxiból, aztán pedig Roman-t győztem meg, hogy árulja el, hol vagy. - beléptem az ajtón és elindultam felé.
- Ne gyere közelebb, Chuck!
- Blair, én ezt nem értem. Nem szeretsz már?
- Dehogynem, jobban, mint valaha. - hagyta el a száját a suttogásszerű vallomás.
- Ez az, ami számít! Annyi nehézséget átéltünk már együtt és mindet legyőztük, tudod, mi vagyunk Chuck és Blair...
- Gyereket várok. Louis-tól. - vágott félbe hirtelen és a lélegzetem is elakadt.

(Mivel valószínűleg eddigre véget ért az előző dal, az ezután következőkhöz egy másikat ajánlanék, szerintem érteni fogjátok, hogy miért: Rachel Portman: We had today
~~~Blair~~~
Egyszerre éreztem, ahogy egy hatalmas szikla gördül le a szívemről, ugyanakkor valami láthatatlan kéz úgy szorongatta a torkomat, hogy azt hittem menten megfulladok. A beálló csend egyre rosszabb volt, inkább viseltem volna el bármilyen ordibálást, szidást, bármit, csak ezt a kegyetlen csendet ne kelljen.
- Mondj valamit. Akármit. - mondtam lehajtott fejjel.

- Most már érted miért jöttem el titokban? - szegeztem neki a kérdést sírós hangon. - Hiába szeretlek, minden hiába...- tört el a mécses. Chuck átölelt.
- Semmi sincs hiába Blair, régóta tudtam, hogy Louis gyerekét várod. Nehéz volt elfogadnom, de egyúttal rájöttem, hogy ő te fiad is. Érted már? Ugyanúgy fogom szeretni, ahogyan téged is szeretlek.
- Louis nem fogja hagyni...
- Ugyan mit tehet ellenünk? Sokkal inkább kell tartani a nővérétől, egy hatalommániás némber.
- Beatrice? Mit mondott?
- Lényegtelen. Az a fontos, hogy újra együtt lehetünk és... - Chuck-ot megint félbeszakította a telefoncsörgés - komolyan mondom kinyírom! - szólt ingerülten.
- Vedd fel, lehet, hogy Serena-val történt valami.
- Ajánlom, hogy fontos legyen Humphrey! - alig, hogy ezt kimondta jó pár percre elhallgatott, majd újra megszólalt - Hogy mit csináltál? - kiáltott fel és elkezdett fel-alá járkálni. Semmit nem hallottam a beszélgetésből és egyre idegesebb lettem, ahogy Chuck arcán az érzelmek egész palettáját láttam átvonulni. Mérgesből ideges lett, aztán pedig hirtelen boldogság áradt szét a vonásain.
- Ebben egészen biztos vagy? Igen? - kérdezte most már nagyon mosolygós hangon. Aztán ahogy bontotta a hívást, könnyeket láttam meg a szemei sarkában. Soha nem láttam még sírni, tényleg kétségbeestem.
- Mi történt? Serena-val van valami? - kérdeztem idegesen.
- Semmi baj nincs, sőt inkább valami csodálatos történt.
- Miről beszélsz Chuck? - ráztam meg a fejem értetlenül.
- Dan direkt kicserélte az apasági teszt eredményét.
Újra csend állt be a szobában és az agyam próbálta feldolgozni a hallottakat, de egyszerűen nem mertem elhinni, hogy ez mit jelent.
- De miért tett volna ilyet? - nem értettem ezt az egészet.
- Azt mondta, hogy bosszút akart állni rajtad, amiért kikosaraztad, amit nem is értek igazán, de már nem is érdekel. A lényeg, hogy megbánta és megtudta, hogy utánad jöttem, ezért akarta elmondani az igazat.
- Csak egyszer kerüljön a kezeim közé, tönkre... - sziszegtem összeszorított marokkal.
- Kit érdekel ez most Blair? - emelte fel az államat - Hát nem érted, hogy ez mit jelent?  Fel tudod fogni?
Még soha nem nézett így rám, ilyen átható örömöt sosem láttam rajta. A gyerekem apján. Ekkor tudatosult bennem minden és alig akartam elhinni, hogy létezik ekkora boldogság.
- Blair, gyerekünk lesz! - hirtelen átölelt és forgatni kezdett körbe-körbe.
- Rosszul leszek Bass, tegyél le! - szóltam nevetve.
Visszaeresztett a földre és két tenyerével körbefogta az arcomat.
- Soha nem voltam ilyen boldog. Köszönöm Blair.

Twin Speaks - Ch.18

Most először szeretnék zenét ajánlani a fejezethez, egy olyan zenét, ami az írás alatt szólt, vagyis végeredményben a része is annak. Remélem másnak is elnyeri a tetszését és így még jobb élmény lesz az olvasás.
Death cab for cutie: The ice is getting thinner  (kattintásra új ablak nyílik)

~~~Blair~~~
- Szia Apa, én vagyok az. Kérlek ne mond senkinek, hogy velem beszélsz.
- Merre vagy? - hallottam az aggodalmat a hangjában.
- Jól vagyok, nyugodj meg! Most szállt le a gép a Charles de Gaulle reptéren, de senki nem tudhat róla, hogy Párizsba jöttem.

 - De drágám, neked itt kellene lenned az esküvődön! Téged keres az egész násznép, édesanyád már az őrület szélén táncol és tudod, milyen az, ha ő kiborul...
Halvány mosolyt képzeltem az arcára, ahogy ezt mondta és tudtam, hogy nagyon is igaza van. Szinte láttam, ahogy Eleanor pattanásig feszült idegekkel szaladgál fel-alá és egyben kínosan próbálja leplezni, hogy valami nem úgy alakult, ahogyan ő azt eltervezte.
- Mondd meg neki, hogy nagyon sajnálom, de a lánya nem lesz hercegnő sem most, sem máskor.
- Excusez-moi madame, vous mettez vos bagages dans le taxi? - jött mellőlem a kérdés.
- S'il vous plaît. L'adresse est de 18 rue Saint-Antoine.* - válaszoltam és beültem a hátsó ülésre.
- Addig maradsz nálunk drágám, amíg csak szeretnél, a portán csak mondd a neved és Francois odaadja a kulcsokat. Mi Romannal csak egy hónap múlva megyünk haza, addig Floridában pihenünk, érezd magad otthon! És ne aggódj, Cyrus-szal lecsillapítjuk a felkorbácsolt idegeket. - zárta le mosolygós hangon, amitől sokkal kevésbé tűnt tragikusnak minden.
- Szeretlek Apa.
- Én is szeretlek kincsem.
(*Elnézést hölgyem, betehetem a csomagjait a taxiba? Köszönöm. A cím Saint-Antoine utca 18.)

~~~Lily~~~
Félrehúztam Ivy-t, de a sokktól egy szó sem jött ki a számon.
- Tudom, hogy Scott az ikertestvérem, hogy őt elhagytad, engem pedig odalöktél a nővérednek!
Egyszerűen nem tudtam mit is mondhatnék, lefagytam és eszembe jutott, hogyan reagált anno Scott, amikor kiderült számára, hogy mi vagyunk a szülei. 
- Tudod, mindketten hazudtatok nekem, de Carol legalább lányaként szeretett és próbált megóvni ettől az elit életnek nevezett förtelemtől. Amikor összeházasodtatok Rufus-szal, mindent elmondott.
- Lil, igaz ez?
- Rufus... én nem is tudom...már olyan régen, annyira régen...
- IGAZ? - emelte fel a hangját, de úgy, hogy az egész templom visszhangzott.
Csak folyni kezdtek a könnyeim, képtelen voltam kimondani azt az egyetlen szót, akármilyen rövid is lett volna. 
- Ne érj hozzám! - torkolt le és azonnal visszahúztam a kezem - Tudod, egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy azok után, amin átmentünk, a rengeteg rosszindulatú pletyka, William felbukkanása, aztán Scott... és még mindig vannak titkaid.
- Kérlek Rufus, értsd meg...
- Lil, mindketten azt hittük, hogy be tudok illeszkedni az Upper East Side világába, de nem csinálom tovább. Nem megy. Nem. Végeztem.

~~~Chuck~~~
Egy ismeretlen szám jelent meg a kijelzőn.
- Blairt Párizsban találod.
- Te vagy az... Eva? -alig mertem kimondani ezt a nevet.
- Szerettelek, ezért mondom, hogy gyere utána, ha még mindig úgy szereted, ahogy legutóbb.
- Jó ember vagy. - suttogtam bele a telefonba.
- Chuck, ezt ne, ezt ne! Nagyon sokáig tartott, mire... túléltelek. Csak gyere érte, vidd haza és legyetek boldogok. Tudnom kell, hogy megérte elengednem téged.
- Indulok. És köszönöm Eva, köszönjük. - életemben nem éreztem ilyen fokú hálát.