Mivel némi információmorzsát elejtettek a forgatókönyvírók, ezért próbálok alkalmazkodni - ha másban nem is - nevekben legalább. Így tehát Louis nővére hivatalosan Beatrice és nem Caroline, ahogy én azt tippeltem, ezért átírom a vonatkozó részekben (lásd: More than enough).
Remélem senkit nem kavarok meg különösebben, annyit szeretnék csupán, hogy a szereplők stimmeljenek.
A következő fejezet pedig napok kérdése, ígérem.
2011. aug. 29.
2011. aug. 25.
Rolling in the deep - Ch.5
Jöjjön hát az eddigi leghosszabb és remélhetőleg kellően izgalmas rész. Azt hiszem, most már teljesen külön utakon járunk, a sorozat és én, de az ötletek egyre csak jönnek, úgyhogy kénytelen vagyok leírni.:) Bármilyen irányú hozzászólás, bárhol (komment, chat, akár e-mail) igazi örömünnep nekem, szóval hajrá!
Lily
~~~Blair~~~
Fehérséget láttam mindenhol és hideg vásznat éreztem a bőrömön. A neon fényétől képtelen voltam kinyitni a szemem, pedig ismeretlen hangok szűrődtek a tudatomba és tudni akartam, jól hallok-e. A karomra támaszkodtam, hogy felüljek, amikor erős fájdalom nyilalt a bal csuklómba.
- B., nem szabad felkelned! Jézus, az infúziót is kitépted a kezedből! Gyere, feküdj vissza az ágyba, az orvos azt mondta, pihenned kell legalább holnapig. Nyugodj meg, Louis is itt van, csak elküldtem kávéért, mert most értem ide Los Angelesből, tudod, az időeltolódás...Gyere, teszek ide egy párnát a hátad mögé, hogy felülhess. Így jó? Blair?
- Ki vagy te?
~~~Serena~~~
- Blair, ne csináld! Tudom, hogy hatalmas trauma ért, de nem menekülhetsz el. Most nem, így nem. - ennyit voltam képes mondani a sírás határán.
- Nem tudom ki maga és hogy kerültem ide! Azonnal engedjen el!
- Kérlek, B. térj magadhoz, ne viccelj! - ráztam meg a vállánál kissé hisztérikusan.
- Vegye le a kezét rólam! Audrey Hepburn vagyok, velem nem bánhat így! - vergődött és kapálózott barátnőm, akár egy kalitkába zárt madár.
Ebben a pillanatban ijedtem meg igazán, mert tisztán láttam, Blair komolyan gondolja, amit mond. Fogalma sincs róla ki ő, Louis vagy én. Próbáltam nem kimutatni, mennyire kétségbe ejt ez a helyzet; tudtam, egyikőnknek sem tenne jót jelenleg, ha összeroskadnék. Ezért pókerarccal megnyugtattam és ágyba fektettem személyiségzavaros barátnőmet és amint lecsukta a szemeit, futva indultam Dr. Andrews-ért. Több perces hiábavaló rohanás után kifulladva álltam meg a nővérpultnál.
- Elnézést nővér, Dr. Andrews-t keresem! - hadartam el levegő után kapkodva, de még csak válaszra sem méltattak.
- Hé, maga ott! Hallja, amit mondok? - szóltam újra, ingerülten.
- Ne türelmetlenkedjen kisasszony, attól nem válaszolok hamarabb.
Éreztem, ahogy milliónyi szitokszó tolul egymásba az agyamban, arra várva, hogy az elsőtől az utolsóig a főnővérre záporozzon, de tudtam, hogy semmire nem mennék vele, úgyhogy nagy levegőt vettem és újra nekikezdtem.
- Elnézést, de azonnal meg kell találnom a doktor urat, mert Miss Waldorf felébredt és nem emlékszik semmire.
Ez telibe talált, a nővér döbbent arccal nézett rám és a következő mozdulattal már tárcsázta is a megfelelő csipogót.
- Dr. Andrews azonnal itt lesz.
Még vissza sem tért a munkájához, az olyannyira keresett orvos máris előttem állt tekintélyt parancsoló fehér köpenyével és nyakon átvetett sztetoszkópjával.
- Mi a probléma, Miss van der Woodsen?
- Blair végre felébredt, de … de nem emlékszik semmire. Saját magára sem.
- Mit kérdezett tőle? Felzaklatták a kérdések? – faggatott a doktor és közben megindultunk az ötös kórterem felé.
- Nem tudtam semmit kérdezni, mert már a látványomtól kiborult és azt kezdte el hajtogatni, hogy ő Audrey Hepburn és engedjem el. Dr. Andrews, meggyógyul, igaz? – álltam meg hirtelen, a felismeréstől lefagyva, hogy mindez maradandó is lehet. Képtelen voltam tovább visszatartani a könnyeimet, melyek azóta gyűltek, hogy Anya elmondta, mi történt Nate és Chuck gépével. Most pedig ez. A lábaimból úgy szállt ki az erő, úgy csuklottak össze, mintha egy marionettbábu lennék.
- Jól vagyok, nincs semmi baj - mondtam feltartott kézzel és könny áztatta arccal - kérem, menjen és vele foglalkozzon!
Feltápászkodtam egy közeli székre és falnak döntött fejjel vártam arra a pár mondatra, ami mindannyiunk jövőjét meghatározza. Nem is sejtettem mennyire.
Hello Upper East Side!
Én sem vagyok kőszívű, mi több meglehetősen aggódom fő pletykaforrásaimért, ezért arra kérlek titeket New York befolyásos fiataljai, keressétek meg Chuck Basst és Nate Archibaldot. A kezetek mindenhová elér, bízom bennetek.
Csóközön, Gossip Girl
~~~Blair~~~
Tudhatnák, hogy mennem kell filmforgatásra, engem nem zárhatnak be ide! Azonnal el kell innen mennem, nem maradhatok itt egy perccel sem tovább. Kapargatni kezdtem az infúziós tű ragasztószalagját a kezemről, miközben a lábaim már a mamuszban voltak. Amint megszabadultam az összes kórházi kelléktől, magamra vettem a köntöst és halk léptekkel kiléptem a szobából.
Kissé tanácstalanul indultam el jobbra, próbáltam láthatatlan szellem módjára megtalálni a kijáratot. Majdnem a folyosó végére értem, a lépcsőkhöz, amikor megláttam a szőke lányt, ahogy a doktorral beszél. Tisztán hallottam minden szavukat.
- Nos, Miss Waldorf ún. pszichogén amnéziában szenved. Ezt leginkább súlyos stresszhelyzetek, komoly traumatikus élmények váltják ki, mint jelen esetben is.
- De képes lesz valaha emlékezni? Kérem, mondja, hogy van rá esély...
- Nézze, Miss van der Woodsen, az orvostudomány többnyire gyógyulásról számol be, akár órákon, napokon belül, de nem akarom elhallgatni...akadtak páciensek, akiknek soha nem tért vissza az emlékezetük.
Miről beszélnek? Miféle amnézia? Egyszerűen nem értem ezt az egészet. Teljesen jól vagyok, semmi bajom, miért akarnak mindenáron ágyhoz kötni és gyógyszereket tömni belém? Tényleg meg kell szöknöm innen, amilyen gyorsan csak lehet.
- ...doktor úr, Ön szerint mit tehetünk az emlékek felidézéséért?
- Ha jól tudom egy halálhír volt, amiről utoljára tudomást szerzett, igaz?
- Igen, egy nagyon fontos személy, Chuck Bass halálhíre volt az...
Hirtelen milliónyi apró szikrát éreztem a testem minden pontján és csak egyetlen dolog visszahangzott az agyamban: Chuck Bass. Chuck Bass. Chuck Bass. Honnan ismerem én ezt a nevet? Miért érzem úgy, hogy ez a név fontos számomra? Szinte éreztem, ahogy az agyam maximális teljesítményen dolgozik a feladvány megfejtéséért. A teljes kétségbeesés határán újabb szavak szivárogtak be a tudatomba.
- ...élete szerelme...
Minden a helyére kattant, egészen az utolsó kirakósig. Chuck. Úristen. ÚRISTEN. Nem halhattál meg, nem. Nem és nem. Szeretlek, úgyhogy nem.
- Egy további körülmény nehezíti a beteg helyzetét, nehéz lesz feldolgoznia. Miss Waldorf gyermeket vár.
Lily
~~~Blair~~~
Fehérséget láttam mindenhol és hideg vásznat éreztem a bőrömön. A neon fényétől képtelen voltam kinyitni a szemem, pedig ismeretlen hangok szűrődtek a tudatomba és tudni akartam, jól hallok-e. A karomra támaszkodtam, hogy felüljek, amikor erős fájdalom nyilalt a bal csuklómba.
- B., nem szabad felkelned! Jézus, az infúziót is kitépted a kezedből! Gyere, feküdj vissza az ágyba, az orvos azt mondta, pihenned kell legalább holnapig. Nyugodj meg, Louis is itt van, csak elküldtem kávéért, mert most értem ide Los Angelesből, tudod, az időeltolódás...Gyere, teszek ide egy párnát a hátad mögé, hogy felülhess. Így jó? Blair?
- Ki vagy te?
~~~Serena~~~
- Blair, ne csináld! Tudom, hogy hatalmas trauma ért, de nem menekülhetsz el. Most nem, így nem. - ennyit voltam képes mondani a sírás határán.
- Nem tudom ki maga és hogy kerültem ide! Azonnal engedjen el!
- Kérlek, B. térj magadhoz, ne viccelj! - ráztam meg a vállánál kissé hisztérikusan.
- Vegye le a kezét rólam! Audrey Hepburn vagyok, velem nem bánhat így! - vergődött és kapálózott barátnőm, akár egy kalitkába zárt madár.
Ebben a pillanatban ijedtem meg igazán, mert tisztán láttam, Blair komolyan gondolja, amit mond. Fogalma sincs róla ki ő, Louis vagy én. Próbáltam nem kimutatni, mennyire kétségbe ejt ez a helyzet; tudtam, egyikőnknek sem tenne jót jelenleg, ha összeroskadnék. Ezért pókerarccal megnyugtattam és ágyba fektettem személyiségzavaros barátnőmet és amint lecsukta a szemeit, futva indultam Dr. Andrews-ért. Több perces hiábavaló rohanás után kifulladva álltam meg a nővérpultnál.
- Elnézést nővér, Dr. Andrews-t keresem! - hadartam el levegő után kapkodva, de még csak válaszra sem méltattak.
- Hé, maga ott! Hallja, amit mondok? - szóltam újra, ingerülten.
- Ne türelmetlenkedjen kisasszony, attól nem válaszolok hamarabb.
Éreztem, ahogy milliónyi szitokszó tolul egymásba az agyamban, arra várva, hogy az elsőtől az utolsóig a főnővérre záporozzon, de tudtam, hogy semmire nem mennék vele, úgyhogy nagy levegőt vettem és újra nekikezdtem.
- Elnézést, de azonnal meg kell találnom a doktor urat, mert Miss Waldorf felébredt és nem emlékszik semmire.
Ez telibe talált, a nővér döbbent arccal nézett rám és a következő mozdulattal már tárcsázta is a megfelelő csipogót.
- Dr. Andrews azonnal itt lesz.
Még vissza sem tért a munkájához, az olyannyira keresett orvos máris előttem állt tekintélyt parancsoló fehér köpenyével és nyakon átvetett sztetoszkópjával.
- Mi a probléma, Miss van der Woodsen?
- Blair végre felébredt, de … de nem emlékszik semmire. Saját magára sem.
- Mit kérdezett tőle? Felzaklatták a kérdések? – faggatott a doktor és közben megindultunk az ötös kórterem felé.
- Nem tudtam semmit kérdezni, mert már a látványomtól kiborult és azt kezdte el hajtogatni, hogy ő Audrey Hepburn és engedjem el. Dr. Andrews, meggyógyul, igaz? – álltam meg hirtelen, a felismeréstől lefagyva, hogy mindez maradandó is lehet. Képtelen voltam tovább visszatartani a könnyeimet, melyek azóta gyűltek, hogy Anya elmondta, mi történt Nate és Chuck gépével. Most pedig ez. A lábaimból úgy szállt ki az erő, úgy csuklottak össze, mintha egy marionettbábu lennék.
- Jól vagyok, nincs semmi baj - mondtam feltartott kézzel és könny áztatta arccal - kérem, menjen és vele foglalkozzon!
Feltápászkodtam egy közeli székre és falnak döntött fejjel vártam arra a pár mondatra, ami mindannyiunk jövőjét meghatározza. Nem is sejtettem mennyire.
Hello Upper East Side!
Én sem vagyok kőszívű, mi több meglehetősen aggódom fő pletykaforrásaimért, ezért arra kérlek titeket New York befolyásos fiataljai, keressétek meg Chuck Basst és Nate Archibaldot. A kezetek mindenhová elér, bízom bennetek.
Csóközön, Gossip Girl
~~~Blair~~~
Tudhatnák, hogy mennem kell filmforgatásra, engem nem zárhatnak be ide! Azonnal el kell innen mennem, nem maradhatok itt egy perccel sem tovább. Kapargatni kezdtem az infúziós tű ragasztószalagját a kezemről, miközben a lábaim már a mamuszban voltak. Amint megszabadultam az összes kórházi kelléktől, magamra vettem a köntöst és halk léptekkel kiléptem a szobából.
- Nos, Miss Waldorf ún. pszichogén amnéziában szenved. Ezt leginkább súlyos stresszhelyzetek, komoly traumatikus élmények váltják ki, mint jelen esetben is.
- De képes lesz valaha emlékezni? Kérem, mondja, hogy van rá esély...
- Nézze, Miss van der Woodsen, az orvostudomány többnyire gyógyulásról számol be, akár órákon, napokon belül, de nem akarom elhallgatni...akadtak páciensek, akiknek soha nem tért vissza az emlékezetük.
Miről beszélnek? Miféle amnézia? Egyszerűen nem értem ezt az egészet. Teljesen jól vagyok, semmi bajom, miért akarnak mindenáron ágyhoz kötni és gyógyszereket tömni belém? Tényleg meg kell szöknöm innen, amilyen gyorsan csak lehet.
- ...doktor úr, Ön szerint mit tehetünk az emlékek felidézéséért?
- Ha jól tudom egy halálhír volt, amiről utoljára tudomást szerzett, igaz?
- Igen, egy nagyon fontos személy, Chuck Bass halálhíre volt az...
Hirtelen milliónyi apró szikrát éreztem a testem minden pontján és csak egyetlen dolog visszahangzott az agyamban: Chuck Bass. Chuck Bass. Chuck Bass. Honnan ismerem én ezt a nevet? Miért érzem úgy, hogy ez a név fontos számomra? Szinte éreztem, ahogy az agyam maximális teljesítményen dolgozik a feladvány megfejtéséért. A teljes kétségbeesés határán újabb szavak szivárogtak be a tudatomba.
- ...élete szerelme...
Minden a helyére kattant, egészen az utolsó kirakósig. Chuck. Úristen. ÚRISTEN. Nem halhattál meg, nem. Nem és nem. Szeretlek, úgyhogy nem.
- Egy további körülmény nehezíti a beteg helyzetét, nehéz lesz feldolgoznia. Miss Waldorf gyermeket vár.
2011. aug. 14.
More than enough - Ch.4
Kedves Mindenki!
Óriási elnézést a késésért, de két hete költöztem haza Erasmusos félévemből és hát utólagos adminisztráció plusz az akklimatizálódás. Ezt a részt még Milánóban kezdtem el, de mostanra szabadult fel az agyam annyira, hogy be is fejezzem, remélem nem okozok csalódást. Roppant boldoggá tenne, ha kapnék visszajelzéseket, előre is nagyon köszönöm.
Lily
~~~Beatrice~~~
- Fogalmam sincs, miről beszélsz! - fordított nekem hátat ingerülten leendő menyem, de mielőtt becsaphatta volna előttem az ajtót, beléptem a szobába.
- Ugyan Blair, kérlek! Louis nyilvánvalóan nem lát tovább a rózsaszín ködnél, elhisz mindent, amit mondasz neki, de én itt állok mögötte és látok mindent. Mindent. - hangsúlyoztam ki az utolsó szót.
Blair csendesen és falfehéren leült az ágy szélére és a megadás sóhajával lehajtotta a fejét. Éreztem, ahogy szétárad bennem a győzelem öröme.
- De megállapodhatunk... - húztam el a mézesmadzagot.
- Most… zsarolsz? – nézett rám kikerekedett, csillogó szemekkel.
- Édes kicsi Blair, mennyire naiv vagy, mennyire bájosan naiv. Hiába magoltad be a komplett európai történelmet, fogalmad sincs mit jelent a Grimaldi név! - rivalltam rá - Nem engedhetjük meg, hogy egy amerikai újgazdag fruska, aki a múlt héten még gimnáziumi királynőt játszott, a családunk részévé váljon.
- Louis ebbe nem nyugodna bele! Szeret engem.
Egy rövid kacaj tört elő belőlem, amitől a riadt arcra egyre komolyabb kétség jelei ültek ki.
- Szeret, igen, tudom. De a sok tanulás alatt igazán észrevehetted volna, hogy ez nálunk mit sem számít. Szerinted Albert szerelemből vette el Charlene Wittstockot?
- De hát ő sem nemesi származású! - kapaszkodott Blair az utolsó szalmaszálba.
- Igaz, de Albert a monacói herceg jelenleg és törvényes utódja kell, hogy szülessen. Ami pedig a nem éppen makulátlan előéletét és az életkorát illeti, nos, találni kellett valakit...De az öcsém ennél sokkal fiatalabb és előkelőbb. Madeline svéd hercegnőnél tökéletesebbet pedig nem is találhatnánk számára. Nem mész hozzá az öcsémhez, higgy nekem. - a kegyelemdöfés felett érzett örömnél nincs is édesebb, ébredtem rá és kivonultam a szobából.
~~~Blair~~~
Éreztem, hogy megfordul velem a világ. Ahogy egy apró ponttá zsugorodok össze, amit bármilyen szellő felkaphat. Tudtam, hogy amit Beatrice mondott, az utolsó szóig igaz vagy idő kérdése és az lesz. Az egész gyerekkorom nem szólt másról, mint a Waldorf név befolyásosságának sulykolásáról, akkor miért érzem ezt az utóbbi időben kizárólag hátránynak?
Hallottam, ahogy az ajtó becsukódik és hívatlan vendégem elsétál. Az agyamban milliószám cikázó kérdéssel sétáltam az ablakhoz, hogy meglepődve vegyem észre, a nap már felkelőben van. A tengerre néző kilátás és a gyönyörűen fénylő víztükör átvette az irányítást a gondolataimban és egészen felvidított. Ebből a kellemes érzésből újfent egy zörej zökkentett ki, ezúttal egy halk kopogás az ajtómon. Az imént felgyülemlett összes haraggal és keserűséggel indultam el, hogy ezúttal felülkerekedjek Beatrice gőgjén.
- Mit szeretnél még a fejemhez vágni? - téptem fel az ajtót és hadartam el, ami eszembe jutott.
~~~Louis~~~
- Blair, mi a baj? Járt itt nálad valaki? - álltam döbbenten.
- A nővéred volt itt. Közölte, hogy nem vagyok és soha nem is leszek neked elég jó, a családodra szégyent hoznék és ő mindenáron meg fogja akadályozni a házasságunkat. Miért gyűlöl ennyire Louis? Én annyira próbálok tökéletes lenni...
Hallottam, ahogy szóról szóra egyre sírósabbá válik a hangja, amit pedig mondani készültem neki, amiért jöttem, attól minden lesz, csak boldogabb nem. Őszintén szólva nagyon is féltem a reakciójától.
- ...hihetetlen, hogy még egy esélyt sem ad, hogy megmutathassam, képes lennék...
- Blair, valójában azért jöttem, mert mondanom kell neked valamit. - egy vöröslő, könnyes szempár nézett fel rám.
- Mi történt? Megijesztesz...
Képtelen voltam belekezdeni. Féltettem őt is és magamat is. Jó vége nem lehet, de nem akartam látni Blairt ilyen állapotban. Képtelen lennék elviselni.
- Louis! Kérlek, mondd el - megszorította a kezemet és a szemeimet kereste a tekintetével.
- Szerelmem, szeretném, ha tudnád én mindig itt leszek neked, akárhogy is döntesz. Szeretlek, tiszta szívemből. Ezt tudnod kell.
Ekkor - mint a filmekben - lelassult az idő, megfagyott a levegő és mindketten arra vártunk, hogy újra megszólaljak.
- Könyörgöm, mondd el végre!
- Blair... - szólaltam meg alig hallhatóan - Chuck meghalt...
Óriási elnézést a késésért, de két hete költöztem haza Erasmusos félévemből és hát utólagos adminisztráció plusz az akklimatizálódás. Ezt a részt még Milánóban kezdtem el, de mostanra szabadult fel az agyam annyira, hogy be is fejezzem, remélem nem okozok csalódást. Roppant boldoggá tenne, ha kapnék visszajelzéseket, előre is nagyon köszönöm.
Lily
~~~Beatrice~~~
- Fogalmam sincs, miről beszélsz! - fordított nekem hátat ingerülten leendő menyem, de mielőtt becsaphatta volna előttem az ajtót, beléptem a szobába.
- Ugyan Blair, kérlek! Louis nyilvánvalóan nem lát tovább a rózsaszín ködnél, elhisz mindent, amit mondasz neki, de én itt állok mögötte és látok mindent. Mindent. - hangsúlyoztam ki az utolsó szót.
Blair csendesen és falfehéren leült az ágy szélére és a megadás sóhajával lehajtotta a fejét. Éreztem, ahogy szétárad bennem a győzelem öröme.
- De megállapodhatunk... - húztam el a mézesmadzagot.
- Most… zsarolsz? – nézett rám kikerekedett, csillogó szemekkel.
- Édes kicsi Blair, mennyire naiv vagy, mennyire bájosan naiv. Hiába magoltad be a komplett európai történelmet, fogalmad sincs mit jelent a Grimaldi név! - rivalltam rá - Nem engedhetjük meg, hogy egy amerikai újgazdag fruska, aki a múlt héten még gimnáziumi királynőt játszott, a családunk részévé váljon.
- Louis ebbe nem nyugodna bele! Szeret engem.
Egy rövid kacaj tört elő belőlem, amitől a riadt arcra egyre komolyabb kétség jelei ültek ki.
- Szeret, igen, tudom. De a sok tanulás alatt igazán észrevehetted volna, hogy ez nálunk mit sem számít. Szerinted Albert szerelemből vette el Charlene Wittstockot?
- De hát ő sem nemesi származású! - kapaszkodott Blair az utolsó szalmaszálba.
- Igaz, de Albert a monacói herceg jelenleg és törvényes utódja kell, hogy szülessen. Ami pedig a nem éppen makulátlan előéletét és az életkorát illeti, nos, találni kellett valakit...De az öcsém ennél sokkal fiatalabb és előkelőbb. Madeline svéd hercegnőnél tökéletesebbet pedig nem is találhatnánk számára. Nem mész hozzá az öcsémhez, higgy nekem. - a kegyelemdöfés felett érzett örömnél nincs is édesebb, ébredtem rá és kivonultam a szobából.
~~~Blair~~~
Éreztem, hogy megfordul velem a világ. Ahogy egy apró ponttá zsugorodok össze, amit bármilyen szellő felkaphat. Tudtam, hogy amit Beatrice mondott, az utolsó szóig igaz vagy idő kérdése és az lesz. Az egész gyerekkorom nem szólt másról, mint a Waldorf név befolyásosságának sulykolásáról, akkor miért érzem ezt az utóbbi időben kizárólag hátránynak?
Hallottam, ahogy az ajtó becsukódik és hívatlan vendégem elsétál. Az agyamban milliószám cikázó kérdéssel sétáltam az ablakhoz, hogy meglepődve vegyem észre, a nap már felkelőben van. A tengerre néző kilátás és a gyönyörűen fénylő víztükör átvette az irányítást a gondolataimban és egészen felvidított. Ebből a kellemes érzésből újfent egy zörej zökkentett ki, ezúttal egy halk kopogás az ajtómon. Az imént felgyülemlett összes haraggal és keserűséggel indultam el, hogy ezúttal felülkerekedjek Beatrice gőgjén.
- Mit szeretnél még a fejemhez vágni? - téptem fel az ajtót és hadartam el, ami eszembe jutott.
~~~Louis~~~
- Blair, mi a baj? Járt itt nálad valaki? - álltam döbbenten.
- A nővéred volt itt. Közölte, hogy nem vagyok és soha nem is leszek neked elég jó, a családodra szégyent hoznék és ő mindenáron meg fogja akadályozni a házasságunkat. Miért gyűlöl ennyire Louis? Én annyira próbálok tökéletes lenni...
Hallottam, ahogy szóról szóra egyre sírósabbá válik a hangja, amit pedig mondani készültem neki, amiért jöttem, attól minden lesz, csak boldogabb nem. Őszintén szólva nagyon is féltem a reakciójától.
- ...hihetetlen, hogy még egy esélyt sem ad, hogy megmutathassam, képes lennék...
- Blair, valójában azért jöttem, mert mondanom kell neked valamit. - egy vöröslő, könnyes szempár nézett fel rám.
- Mi történt? Megijesztesz...
Képtelen voltam belekezdeni. Féltettem őt is és magamat is. Jó vége nem lehet, de nem akartam látni Blairt ilyen állapotban. Képtelen lennék elviselni.
- Louis! Kérlek, mondd el - megszorította a kezemet és a szemeimet kereste a tekintetével.
- Szerelmem, szeretném, ha tudnád én mindig itt leszek neked, akárhogy is döntesz. Szeretlek, tiszta szívemből. Ezt tudnod kell.
Ekkor - mint a filmekben - lelassult az idő, megfagyott a levegő és mindketten arra vártunk, hogy újra megszólaljak.
- Könyörgöm, mondd el végre!
- Blair... - szólaltam meg alig hallhatóan - Chuck meghalt...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)