Chuck nagy nehezen rábírt, hogy hazarepüljünk New York-ba, de nem volt egyszerű dolga. Párizsban minden tökéletes volt, csak mi ketten... akarom mondani hárman. Nem tudom jobban leírni, egyszerűen maga volt a tökély. De aztán Chuck meggyőzött:
- Emlékszel, mikor azt mondtad nekem itt Párizsban, attól hogy nevet változtatok és ócska ruhákban járok, még nem szűnök meg Chuck Bass-nek lenni?
Persze, hogy emlékszem. Akkor adtam vissza az eljegyzési gyűrűt, ez nem olyan, amit egykönnyen el lehetne felejteni.
- Attól, hogy próbálsz elmenekülni a nehézségek elől és Európában laksz, még ugyanannyira Blair Waldorf vagy! Az a Blair Waldorf pedig, akibe én beleszerettem, soha nem futamodott meg.
Úgyhogy most itt állunk a konzulátus előtt és sűrű levegővételek közepette gondolom végig mit fogok mondani pontosan. Chuck bátorítóan fogja meg a kezemet, mintegy jelezve, hogy bejönne velem.
- Ezt tényleg egyedül kell elintéznem, Louis-nak tartozom ennyivel. - kivonom az ujjaim a szorításból és felindulok a lépcsőn. Louis-t a tárgyalóteremben találom pár szennylap társaságában, melyek öles betűkkel és teljes ívet betöltő fotókkal hirdetik az esküvőnk kínos kimenetelét.
"Louis Grimaldi trónfosztása!"
"Egy egyetemista tette tönkre az évtized esküvőjét!"
"Csillognak még valaha Monaco koronaékszerei?"
Hangtalanul jöttem, Louis csak akkor eszmél fel, mikor már majdnem mellette állok.
- Nagyon sajnálom. - nem tudok egyebet mondani.
- Nagyon sajnálod? - ismétli alig hallhatóan, aztán egyre hangosabban kezdi venni a levegőt. Érzem, hogy ennek a beszélgetésnek nem fogunk jó hangulatban a végére érni.
- NAGYON SAJNÁLOD? - áll fel hirtelen és a lendület felborítja a brokáttal bevont széket és majdnem az asztal sem marad a helyén. Riadtan hátrébb lépek egyet, ennek ellenére megszorítja a karjaimat és úgy zúdítja rám a mérgét.
- Mindvégig a bolondját járattad velem! Még az anyámmal szemben is kiálltam érted, mindent megtettem, hogy boldog légy és te egyszerűen ott hagysz az esküvőn a földrész összes újságírójával és fotóriporterével?
- Tiszta szívemből sajnálom, Louis. Én sem így terveztem. - mondom leginkább az öltönyének - Tudom, hogy a Grimaldi-ház neve szenvedett csorbát, úgyhogy azt mondasz rólam az újságoknak, amit csak akarsz. Hibáztam, vállalom a következményeket.
Érzem, ahogy megfagy a vér az ereimben.
- Ne gondold, hogy egyszerű volt elsimítani a botrányt, ami azt illeti, még mindig...
- Louis, én nem megyek hozzád! - vágok a szavába ellentmondást nem tűrő hangon.
- Dehogynem Blair, megtartjuk az esküvőt és velem jössz Monacoba és az egészhez végig mosolyogni fogsz, megértetted? - ahogy beszél, szinte sziszegésszerű hangok hagyják el a száját. - Nem hagyom, hogy a trónörököst egy new york-i egyedülálló fruska nevelje fel az amerikai fertőben, távol a hercegi családtól, az európai hagyományoktól.
Újabb megdöbbenés; mindenki tudta, hogy terhes vagyok, csak elfelejtettek szólni róla?
- A gyerek nem a tiéd. - szinte akaratomtól függetlenül hagyja el a számat a tény.
- Ügyes trükk Blair, egész ügyes. - veszi gúnyosra a figurát, de némi bizonytalanságot is kihallok a hangjából.
- Komolyan beszélek. - igazi félelem lesz rajtam úrrá.
Egy pillanatra csend ül a szobára, szinte hallom, ahogy pörögnek a gondolatok az agyában.
- Nem érdekel. És hogy lásd, milyen nagyvonalú vagyok, az állítólagos zabigyereked soha nem fog semmiben hiányt szenvedni, a szavamat adom rá. - elvesztettem a fonalat.. mit jelentsen ez az egész?
Meg kell kérdeznem: - Nem értem Louis, miért akarod ennyire ezt az esküvőt?
- Persze, hogy nem érted... - megint dühös a hangja - fogalmad sincs róla, hogy minek tett ki az apám egész életem során. Mindig ő nevetett a legvégén. Azt mondta, soha nem lesz belőlem méltó uralkodó, bármit is csináljak. Mielőtt meghalt -bár én vagyok az elsőszülött -, kikötötte, hogy csak akkor vehetem át jogszerűen a trónt, ha megházasodom. Bizony drágám - szólt hozzám maró gúnnyal - ha meghiúsul ez az esküvő, akkor Beatrice lesz Monaco első embere.
- Azt mondod, hogy csak azért akarsz elvenni, hogy a tiéd legyen a trón? Ezért van ez az egész?
- Nem hiszem el, hogy éppen az Upper East Side királynője van így felháborodva! Mi ez az álszentség Blair? - és ezzel az elevenembe talált, szóhoz sem jutok a megdöbbenéstől.
- Semmivel nem tudsz rákényszeríteni... - ennyit tudok kimondani. - Nem szeretlek.
- Ez a legkevésbé sem érdekel már. Az egyetlen, ami érdekel; az apám végrendelete, kerüljön bármibe is.
- Louis, nem érted. Nem fogok hozzád menni. - tagolom a szavakat egyenként hangsúlyozva és gyorsan hátat fordítva kirohanok a szobából, le a lépcsőn és mintha égne a ház, úgy esek ki a nagy faajtón az utcára. Mire beszállok a limuzinba, a könnyek csak úgy peregnek le az arcomról.
~~~Chuck~~~
- Mi történt? Mit csinált veled Louis? - hirtelen csillapíthatatlan haragot érzek a herceg iránt.
- Meg... meg akarja tartani az... esküvőt. - válaszol Blair a sírástól szakadozó hangon. Biztosan rosszul hallok vagy ő beszél félre.
- Tessék? - ökölbe szorul a kezem.
- Csak akkor léphet trónra, ha hozzá megyek és úgy tűnik, bármire képes, hogy ezt véghez vigye.
És akkor eszembe jut a megoldás. A gondolatok csak úgy pörögnek az agyamban, már nem érdekelnek a miértek vagy a hogyanok, csak a végcél.
- John! Harry Winstonhoz megyünk, most azonnal. - szólok előre a sofőrnek.
- Mit csinálsz Chuck? - néz rám hirtelen Blair, totális értetlenséggel a szemében.
- Tudom, hogy nem így képzelted, - fordulok felé - de most nincs idő gondolkodásra. Sokszor hülye voltam és megbántottalak, tisztában vagyok vele, de egy dologban teljesen biztos vagyok. Szeretlek. Szeretlek. Szeretlek. És szeretném, ha a feleségem lennél. Itt és most.
- Chuck...- csuklik el a hangja és újra elerednek a könnyei. Csak remélem, hogy a boldogságtól, de nem vagyok benne teljesen biztos. A kezeit érzem a kezeimen.
- Igen. Igen. Ezerszer is igen. A feleséged akarok lenni Charles Bartholomew Bass!
