The false nightingale - Ch.14

Kedves Olvasók,
újfent elnézést a sok késésért, de beindult a vizsgaidőszak és az agyamnak csak egy roppant apró része tud idekoncentrálni, ami azt jelenti, hogy bár lesz kiírva várható megjelenési dátum, de ezt erőteljes jóindulattal kell kezelni, mert nagyon valószínű, hogy február elejéig nem fogom tudni tartani a saját határidőimet (sem). Ami viszont biztos, hogy nagyon örülnék pár hozzászólásnak, mit gondoltok a történetről; jó irányba halad vagy sem? Hiányzik valaki a történetből? Ti hogyan folytatnátok? Bármilyen észrevétel jól jönne. Tudjátok, több szem többet lát. Előre is köszönöm.
Lily

~~~Blair~~~
A fekete ápol és eltakar, főleg ha az éjszakáról és Chanelről van szó. Louis-t már kiütötte a túlzott altatóadag, Dorota pedig Anastasiaval foglalkozik - Vanya éjszakai műszakra lett beosztva, hogy véletlenül se vigyázhasson a lányára. Nem szerezhet senki tudomást erről a kis éjjeli túráról. Nyakig bebugyolálva siettem ki az utcára és szálltam be az első leintett taxiba, hogy még kevésbé legyek feltűnő. A kezemet tördelve futottak végig a gondolatok az agyamban és csak remélni mertem, hogy nem követek el hatalmas hibát.
Ahogy beléptem az ajtón, megcsapott az enyhe fertőtlenítőszag. Mire rádöbbentem, hogy elmaradt a mostanság szokásos furcsa szagokat kísérő émelygésem, már az éjszakás nővér pultja előtt álltam.
- Hölgyem, ilyenkor nem lehet itt! - nézett rám összezavart tekintettel - Holnap reggel 9 órakor kezdődik a látogatási...
- 1000 dollár elég?
- Hogy képzeli? - kelt ki magából - Távozzon vagy hívom a biztonságiakat!
- A biztonságiak is így reagáltak, de hamar meggyőztem őket. Ha sokáig ellenkezik, egyszerűen bemegyek és higgye el, nem tud megakadályozni. - szögeztem le ellentmondást nem tűrően.
- Kisasszony, egyezzünk meg abban, hogy negyed órát kap, egy perccel sem többet! - és már tartotta is a kezét a hirtelen jött pénzért. Micsoda erkölcstelen egy világ, jó ég!
- Charles Bass melyik szobában fekszik?
- 108-as, a lépcső után jobbra.- jött a már-már szívélyes válasz.

A hatalmas, kecsesen kígyózó lépcső előtt elfogott a gyávaság és a gyomrom diónyira zsugorodott össze. Azt tudtam, mit fogok mondani, abban viszont csak bízhattam, hogy Chuck egyetlen szavamat sem fogja hallani. Rengeteg szörnyűséget követett el, de tudom, hogy őszintén szeretett - képtelen lennék bántani.
Ólom súlyú léptekkel indultam meg a szobája felé, a totális csöndben tisztán hallottam egyre gyorsuló pulzusomat. Hangtalanul nyitottam be a szobába, ahol csupán egy éjjeli lámpa halvány fénye segített tájékozódni. A hatalmas némaságot csak Chuck ütemes légzése zavarta meg. Ahogy közelebb léptem az ágyához, egy pillanatig úgy tűnt, felriadt - ekkor vettem csak észre a karjából kilógó infúziós csövet.
Meg akarta ölni magát - zuhant rám a gondolat, akár egy tonnás súly.
Blair, erősnek kell maradnod - válaszolta az agyam - tarts ki!
Leültem mellé, és bár tudtam, hogy kész őrület, de beszélni kezdtem hozzá.
- Chuck Bass, tudod mekkora őrültséget csináltál? Hogy a szívbajt hoztad rám? Azt képzelted, hogy ezzel megoldasz bármit is? Egy egész életet kellett volna abban a tudatban leélnem, hogy miattam tetted... Pedig tudod, tudnod kell, hogy szerettelek és mindig is szeretni foglak. De egymás nélkül kell boldogulnunk.
Nagy levegőt kellett vennem, hogy visszafojtsam a szemem sarkában gyülekező könnyeket.
- Soha nem fogom elfelejteni neked sem az Empire Hotelt, sem Jenny Humphreyt, de azokat a varázslatos hónapokat sem együtt - nem tudom elképzelni, hogy valaha is boldogabb leszek. Miattad lettem elkényeztetett gazdag fruskából igazi nő, Te tettél azzá, aki ma vagyok. A sötét lovag és a királynő - látszólag tökéletes egység, mégsem működik, nevetséges nem igaz?
Mikor nem érkezett válasz a kérdésemre, akkor döbbentem rá, te jó ég, egy alvó emberhez beszélek, tőle várok megerősítést a gondolataimra. Gyorsan véget kell vetnem ennek az őrültségnek.
- Sajnálom, hogy fájdalmat okozok, de képtelen vagyok tovább így élni, a sötét énjeink tönkretesznek mindent körülöttünk. Én megtaláltam a hercegemet, neked is tovább kell lépned!
Felálltam és Chuck arca fölé hajoltam; - Te vagy a másik felem. Chuck és Blair, Blair és Chuck, ezt soha ne felejtsd el! - csak kicsordultak azok az ostoba könnyek. Eljött hát a búcsú ideje; végigsimítottam az arcán, egy csókot nyomtam a homlokára, végül a fülébe súgtam: - Szeretlek és reméltem, hogy Te leszel a gyerekeim apja. Vigyázz magadra és légy boldog!

~~~Nate~~~
- Az isten szerelmére Serena vedd már fel! - nyomogattam mérgesen a telefont. Egyszerűen képtelen voltam felfogni a történteket.Nem hittem el, hogy igaz, amit Charlie... te jó ég, Ivy mondott. Hogy nem vettük észre? Hogyan lehet egy embert úgy eljátszani, hogy csak magánnyomozók hada jöjjön rá, az egész csak játék? Nem tudtam elhinni, hogy itt az Upper East Side-on, a hazugságok őshazájában valaki még nálunk is rafináltabb legyen. Serena neve jelent meg a kijelzőn.
- Nate, az ég áldjon meg hajnali 6 óra van! Alig aludtam 4 órát...- jött a nyűgös panasz a telefonból.
- Ott van veled Charlie?
- Fáradt vagyok... hogyan? Charlie? Miért fontos ez? Azt hittem veled van.
- Figyelj rám! Ő nem Charlie Rhodes, nem az unokatestvéred, soha nem is volt az. Ő vallotta be nekem, de nem akartam hinni neki. De most hívott Chuck magánnyomozója, és mindent alátámaszott: Ivy Dickensnek hívják, Miamiban pincérnőként és színésznőként keresi a pénzt és egyszer már volt előzetesben család miatt.
- Hallod, amiket mondasz Nate? Szerintem feküdjünk vissza mindketten aludni, aztán majd ebéd mellett elmeséled mi ez az egész... - hallottam, hogy egy szavamat sem hiszi.
- Látom nem érted. Figyelj rám Serena, könyörgöm, csak egy percre! Ez a nő átvert mindnyájunkat, téged, engem, a családodat és ki tudja még hány embert. Meg kell állítani, hogy ne tehessen több kárt!
- Nathaniel Archibald, ötletem sincs miért mondasz ilyeneket, tudod, hogy imádlak, de azt hiszem most kicsit többet ittál a kelleténél, igaz? - nevetett bele halkan a fülembe, én pedig nem akartam elhinni, hogy részegnek gondol - Menj haza, józanodj ki, aztán együtt bemegyünk Chuckhoz, rendben? Csókollak. - és letette. Megkövültem ültem a limuzin ülésén és nem tudtam kitalálni a következő lépés. Újra és újra arra a következtetésre jutottam, hogy egyedül kell elintéznem ezt az ügyet. Újra megcsörrent a telefonom, felsóhajtottam - Serena végre észhez tért.
- Örülök, hogy rádöbbentél, mit kell tennünk. - hadartam bele azonnal.
- Remélem tudod, hogy a tűzzel játszol drágám. - jött a nem várt válasz a legkevésbé várt személytől. A meglepetés erejétől megszólalni sem tudtam, Ivy pedig kihasználta a helyzeti előnyt. - Nehogy azt hidd, hogy nem vettem észre, hogy egy ideje nyomoznak körülöttem. Ügyes volt, nem mondom, de nem eléggé. Ez a baj veletek, upper east side-iakkal. Azt hiszitek, hogy mindent jobban tudtok, hogy nálatok jobb, szebb, ügyesebb nincs, nos kétségtelen szívem, hogy ami pénzen megvehető, az nektek megvan. De tudod a rátermettséget nem a tőzsdén osztják.
- Akárhol is vagy, holnap már a rendőrségen leszel, egy olcsó csaló vagy! - fortyogott bennem a düh és az önvád, hogy egy ilyen nőbe bele tudtam szeretni.
- Azt hitted elbújtam? - felnevetett - Itt vagyok Cece-nél, éppen az első bálomat tervezzük, hiszen Charlie-nak soha nem volt, ez pedig nem maradhat el. Ha azt hiszed, hogy neked fognak hinni, akkor már most készülj fel a csalódásra Nate. Az egész család a tenyerén hordozza újonnan visszakapott tagját, nem fogják elengedni ezt az illúziót. Ja és ha esetleg próbálkoznál, még mindig meggyőzhetlek az ellenkezőjéről egy kedves múltbéli történettel. Nemrég hallottam egy hercegnőről, aki a férje háta mögött összeszűrte a levet egy fiatal new york-i fiúval, miközben a saját mostohafiával is félrelépett néhanapján. Nem egy szalonképes sztori, igaz? Jaj, hogy ez veled történt, nézzenek oda! Vajon mit szólna a nagyapád, ha kiderülne, hogy Tripp van der Bilt után a hőn szeretett unokája is tiltott gyümölcsbe harapott? Szóval mindannyiunknak az lenne a legjobb, ha minden maradna a régiben, egyetértesz?
Semmi szalonképes, emberi megnyilvánulás nem jött a számra, úgyhogy csak kinyomtam a hívást és ráordítottam a sofőrre, hogy taposson bele a gázba.

~~~Lily~~~
- Remélem nem jöttem korán! - nyitottam be a szobába, bár a kiszűrődő fényből úgy ítéltem, hogy már bejöhetek.
- Gyere csak, régóta ébren vagyok, nem tudok aludni. - mosolygott rám a fotelből Chuck.
- Pedig egy kicsit nyúzottnak tűnsz, rád férne az alvás. - nem érkezett válasz, úgyhogy folytattam - Behoztam a havi kimutatásokat a hotel bevételeiről, amiket kértél. Aztán van itt még egy-két Time, ha olvasnál...
- Sajnálom Lily, de most nem tudok ezekre koncentrálni.
- Furcsa vagy Charles, mi van veled?
- Újra van értelme mindennek, el tudod ezt hinni? - nézett rám válaszra várva.
- Aludtál eleget? Megijesztesz.
- Éppen ez az, egy pillanatra sem hunytam le a szemem, ettől olyan csodás minden!

Bad, bad Upper-head - Ch.13

~~~Dan~~~
Blair berángatott a konyhába és becsapta utánunk az ajtót.
- Megőrültél? Tényleg tönkre akarsz tenni? - ragadott meg a zakóm gallérjánál erőteljesen.
- Jézusom, hová gondolsz? Nem mondtam semmi rosszat! - azzal megpróbáltam egyesével leszedegetni az ujjait a nyakamról.
- Igaz, akár mondhattad volna rögtön azt is, hogy fogalmam sincs, ki a gyerekem apja! - kiabált az arcomtól pár centire, majd az én hangomat utánozva folytatta.
- Ja és Louis, egyébként azt tudtad, hogy megcsókoltam a menyasszonyodat? Hogy majdnem elszöktettem Hamptonsba, amikor épp a nyamvadt könyvem kiadását próbáltad megakadályozni? Kihagytam valamit, nézzük csak?!
Erősen a vállamra ütött és elsírta magát.
- Tényleg nem érted mennyire rohadtul vékony jégen járok? - dőlt neki a konyhapultnak.
- Hogyne érteném Blair! Legalább annyira sokat kockáztatok, mint Te - léptem hozzá közel és megfogtam a vállait - de már én sem tudom tovább titkolni.
Elálltak a könnyei és gyanakvó szemmel nézett fel rám.
- Hogy érted ezt? Elmondtál valam...? Ingerülten közbevágtam.
- Hagyd már abba! Állandóan Louis és Chuck, Chuck és Louis. Hol vagyok én? Elvégre egy komplett regényt írtam rólad és mégsem érted?
- Miről beszélsz? - húzta össze a szemöldökeit, totális tanácstalanságról tanúskodva.
Rádöbbentem, hogy hová vezet ez a végig nem gondolt mondat. Egyenesen a pokolba.
- Hagyjuk, úgysem vezetne sehová. Ami pedig a borítékot illeti, fel kell végre bontanod, mert lassan már láthatóan nem lesz mit titkolni. - Láttam, hogy csak kattognak a kerekek az agyában. Egyre csak dolgoznak, míg végül kiadnak egy elég furcsa képet.
- Daniel Randolph Humphrey, mondd, hogy nem szerettél belém?! - adott nyomatékot minden egyes szónak és úgy nézett rám, mintha minimum egy világháború kirobbantásáért lennék felelős. A csöndben eltöltött másodpercek kínosan lógtak a levegőben és fogalmam sem volt, hogy mi a következő lépés.
- Könyörgöm, ugye nem? - mosolyodott el kissé furcsa humorérzékről tanúskodva. Képtelen voltam egyetlen szót is kimondani.
- Neem - rázta a fejét oda-vissza - nem, nem és nem. Hogy jutott eszedbe ekkora... Várj! Ezért írtad rólunk azt a könyvedben?
A döbbenettől leesett az álla, én pedig végre összeszedtem magam és két lépéssel közelebb mentem hozzá.
- Tudom, hogy eléggé vad ötlet, de soha nem jutott eszedbe, hogy mi ket... - a be sem fejezett kérdésemre egy erőteljes pofon volt a válasz, amitől majdnem elvesztettem az egyensúlyomat.
- HOGY MERED? - ordította teljes hangerővel, mire Louis és Nate egyszerre rontott be az ajtón, bennem pedig ebben a pillanatban ért meg az elhatározás.

~~~Serena~~~
Charlieval lassan 3 órája válogattuk a Bloomingdale's-ben a lánybúcsú partikellékeit. Blairnek életreszóló élményt akarok szerezni egy tetőtől talpig stílusos búcsúztatóval.
- Nézd Charlie, emlékszel mikor 7 éves korunkban ilyen volt a fejünkön a közös szülinapi zsúron? Egy hétig le sem akartad venni! - mutattam fel egy szivárványszínű mini kalapot. - Az volt az utolsó, amit együtt ünnepeltünk...
- Azok a régi szép hamptonsi idők...- meglepődtem.
- De hiszen azt Floridában tartottuk, nem emlékszel? A repülőn még rosszul is lettél!
- Tényleg, de buta vagyok! -nevetett fel meglehetősen furcsán, amit nem igazán tudtam hová tenni. - Annyi minden jár mostanában a fejemben, hogy teljesen összezavarodtam. Itt van ez a dolog Nate-el, aztán anya sem tud róla, hogy New Yorkba jöttem...
- Van valami gond Nate és közted?
- Valahogy azt érzem, hogy már nem szeret úgy, mint régen, tudod mintha mindig máshol járnának a gondolatai.
- Szeretnéd, hogy beszéljek vele? Ha bármi gond van, nekem el fogja mondani.
- Nagyon boldog lennék, ha segítenél, mert igazán nem szeretném ezt elrontani. Szerencsés vagyok, hogy ilyen jó unokatestvérem van, köszönöm Serena. - ölelt volna át, ehelyett viszont odalépett hozzánk az a személy, akiről az életben nem akartam hallani többet.

 - Charlie de jó téged újra látni! -indult meg felénk - És téged is Serena, nocsak még visszafogottabb lettél? - és egy kedves ölelés helyett New York viperája tekeredett a nyakam köré.

~~~Blair~~~
- Egyedül. Akarok. Lenni. - minden erőmet beleadva szorítottam meg a karját - Te pedig odaadod Dorotának azt! - kirohantam a konyhából és meg sem álltam, míg kétszer el nem fordult a kulcs a szobám ajtajában. A történtek olyan felfoghatatlan fordulatokat hoztak, hogy a sokktól egyetlen újabb könnyet sem tudtam ejteni, csak ültem az ágyamon és meg voltam róla győződve, hogy a falak egyre közelítenek. Türelmetlen kopogás zökkentett ki.
- Mondtam, hogy egyedül akarok lenni! - kiabáltam az ajtó irányába.
- Blair, engedj be! - szűrődött át Louis hangja. Miután percekig nem reagáltam, újra megpróbálta - Szeretlek, de nem megyek innen sehová, amíg el nem mondod, mi volt ez az egész?!
Rádöbbentem, hogy itt az idő, nem halogathatom tovább. El kell mondanom neki az igazságot. Legalábbis egy részét.
Kinyitottam az ajtót és egy teljesen tanácstalan Louis-t találtam mögötte. Megszólaltam, mielőtt ő megtehette volna.
- Gyere, el kell mondanom valamit. Nem hiszem, hogy örülni fogsz neki, édesanyád pedig végképp nem.
- Mi ez az egész? Charles-ról van szó, igaz? - a kérdés összezavart és hirtelen elakadt a szavam. Olaj volt a tűzre, mert Louis ideges járkálásba kezdett a szoba teljes hosszában.
- Tudtam, az elejétől tudtam! Éreztem, hogy őt fogod választani. - visszafordult a gardróbtól - Hallgatnom kellett volna Beatrice-ra! Hát hiába szeretlek, hiába vagyok én a jó fiú?
- Hogy érted, hogy hallgatnod kellett volna a nővéredre? - most rajtam volt a sor - Azt hiszed meggondoltam magam? Mikor érted meg végre, hogy Chuck és köztem már nincs semmi?
Síri csönd lett a szobában, de a ki nem mondott kérdés ott lógott kettőnk fölött, láttam, hogy lépnem kell.
- Ha tudni akarod, azt akartam elmondani, hogy gyereket várok. - mondtam ki nagy nehezen. Louis ahelyett, hogy újra ordítozni kezdett volna, szorosan átölelt és addig forgatott, míg enyhe hányingerem nem lett. Ötletem sem volt miért reagált így.
- Várj, nem vagy mérges? Nem hozok szégyent a Grimaldik évezredes történelmére?
- Édesem, nem gondolhattad komolyan, hogy ezért haragudnék! Anyám nem lesz ugyan elragadtatva, de hamar belátja majd, hogy egy trónörököst hordasz a szíved alatt. Mire megszületik egyébként is régóta házasok leszünk. Blair, fogalmad sincs milyen boldoggá tettél! - megcsókolt, aztán újra és újra, én pedig bíztam benne, hogy végleg pontot tettünk ennek a jelenetnek a végére.
- Ezt meg kell ünnepelnünk! Rendeljünk a Hiltonból valamit...
- Pezsgő van itthon, Dorota mindjárt hoz, igaz? - erősítettem fel a hangomat a mondat vége felé; tudtam, hogy úgy is az ajtó előtt ácsorog. Mielőtt kimentem volna a szobámból, észrevétlenül kivettem a fiókból egy gyógyszeresdobozt.
- Hozd fel két pohárnyi Dom Pérignon-t és Louis-éba tegyél ebből három szemet, világos?
- De Miss Blair, ez lenni erős nyugtató Miss Elenanoré!
- Nem kérdez, csak csinálja, különben Vanya megismeri a titkos lengyel előéletedet. Louisnak semmi baja nem lesz, kicsit többet alszik majd a szokásosnál. Én viszont pontot teszek B királynő életére.

Less than perfect - Ch.12

Újfent elnézést. Megjegyzésbe jöhet bármi, pozitív-negatív, óhaj-sóhaj. 
Lily

Ezt hallgasd Upper East Side!
A Sötét Lovag alig tért haza, máris újra bajban van. Az előbb láttuk, ahogy az ifjabb Basst egy mentőautó vitte el, nem túl összeszedett állapotban. Ha engem kérdeztek, azt gondolom, csak kissé túlcsordult az alkohol az éjszaka folyamán. 
Azt pedig mindenki tudja, hogy nincs az a szervezet, ami több rumot képes lenne feldolgozni, mint az Upper East Side-i. Habár jelenleg Miss Waldorf ezt nem tudja megerősíteni...
Csóközön, 
Gossip Girl

~~~Lily~~~
Bart, ugye tudod, hogy vigyázok a fiadra? Hogy úgy szeretem, mintha a sajátom lenne? Lehunyt szemmel soroltam magamban a mondatokat, hátha segítenek megnyugodni és eloszlatni a rettenetes bűntudatomat, ami csak egyre gyűlt és gyűlt bennem. Jobban figyelnem kellett volna Charles-ra, észrevenni, hogy mennyire nehezen válik meg Blairtől...
- Miss Bass? - riadtam fel egy mély hangra, ami közvetlenül mellőlem jött.
- Lily Humphrey, Charles édesapjának özvegye vagyok.
- Elnézést, részvétem. Nos, mint tudja, Mr. Bass öngyilkosságot kísérelt meg különböző altató és nyugtató tabletták és jelentős mennyiségű alkohol segítségével. Jelenleg annyit tudunk, hogy az életét sikerült megmenteni a gyors gyomormosásnak köszönhetően, viszont még így is károsodások mehettek végbe az idegrendszerben. Ezért pár órán át még mesterséges altatásban tartjuk, hogy kiderüljön van-e elváltozás, és ha igen mekkora.
Ahogy eljutott a tudatomig, amit az orvos mondott, önkéntelenül is szám elé kaptam a kezem. Hiszen csak 21 éves... hogyan juthatott el idáig?  Miért nem voltam mellette, amikor szüksége lett volna valakire?
Egy kezet éreztem meg a vállamon, felnéztem.
- Ne aggódjon, kimagaslóan jó esélye van a teljes felépülésre. Mivel semmilyen kockázati tényező nem áll fenn, higgyen nekem, nem lesz semmi gond. Kizárólag azt kell vele megértetnie, hogy pár hetes kötelező terápia vár rá valamelyik kezelőközpontban. Ismer ilyet vagy segítsek megfelelőt találni?
- Köszönöm, de sajnos az Ostroff Központ és a családunk hosszú múltra tekint vissza...
- Értem. Nos, a kezelés időtartama nagyban függ a vizsgálatok eredményéről, erről ráérünk beszélni akk... - a doktor csipogója hangos vijjogásba kezdett.
- Jöjjön, fogalmam sincs hogyan, - szólt az orvos láthatóan izgatottan - de Charles felébredt! - és már indult is futó léptekkel a kórterem irányába.

~~~Chuck~~~
- Blair itt van? Blair? Hol? Merre vagy?
- Charles - hajolt fölém Lily - miért csináltál ekkora bolondságot? El sem tudod képzelni, mennyire megijesztettél... - és már potyogtak rám a könnyei. Halvány szégyenérzet kapott el, ugyanakkor sajnáltam, hogy nem voltam alaposabb. Csak egy pár órát kaptam volna még, egymagam.
- Emlékszel mindenre?
- Bár el tudnám felejteni...
- Chuck, hogyan tudnék segíteni? - fogta közre tenyereivel az arcomat.
- Hozd ide Blairt! - néztem rá könyörgően.
- Tudod, hogy nem tehetem. Bármit megteszek, de ezt a Te érdekedben nem - rázta elszántan a fejét és bár tudtam, hogy igaza van, mégsem tudtam egyetérteni vele.
Látnom kell.

~~~Blair~~~
- Ms. Blair, 2 óra múlva találkozó van Oscar de la Renta-val az esküvői ruhával kapcsolatban. 4 órára pedig Pierre Herme fogadja, átbeszélni a süteménylista. Este Mr. Louis érkezik, hogy...
- Dorota, összezavarsz ezzel a rengeteg tennivalóval. Egyszerre csak egyet, csak egyet! - fakadtam ki a kelleténél hisztérikusabban.
- Igenis, Miss Blair. Egyébként Mr. Louis-val beszélt már... beszélt már a babáról?

 Szúrós szemmel néztem rá és azonnal elhallgattattam.
- Mindennek eljön a maga ideje. Ha így folytatod Dorota, hamarosan a tiéd is! Most pedig kerítsd elő a sárga Jimmy Choo-mat, ez a piros nem illik a kabátomhoz. - dobtam mérgesen a gardrób felé a pár cipőt.
Kopogás hallatszott, majd Louis dugta be a fejét az ajtónyíláson.
- Meglepetés - mondta akkora mosollyal az arcán, hogy biztos voltam benne, nem olvasta Gossip Girl-t. Mérhetetlen nyugalom lett rajtam úrrá, tudtam, hogy még nem veszett el az álmom.
- Louis, hogyhogy hamarabb jöttél?
- A japán nagykövet lemondta a megbeszélést, ezért felszabadult egy kis szabadidőm, amit veled akartam tölteni, - ölelt át - remélem a sűrű esküvői teendőid mellett tudsz rám is szánni egy kis időt... - suttogta bájos, bár egyre javuló akcentusán pár centire a fülemtől.
- Drágám ne haragudj, de találkozóm van a virágkötővel, hogy kiválasszam, milyen babarózsák lesznek a csokromban.
- Blair, azt hittem már megbeszéltük, hogy a monacoi királyi család jelképe a liliom, ezért ennek kell megjelennie az esküvőnkön. Értsd meg, hogy ez nagyon sokat jelent a népemnek, de még többet az anyámnak. A tradíciónak él, kérlek értsd meg.
- Legyen úgy, ahogy Monaco szeretné. - mondtam félig beletörődve, félig őszintén - Viszont akkor velem kell jönnöd, hogy személyesen borítsd fel a virágkötő terveit - mosolyodtam el és apró csókot adtam neki. Felkaptam a már kikészített körömcipőimet és kéz a kézben elindultunk a lift felé, de a hallban Nate-be ütköztünk.
- Mit csinálsz itt Nate? - ült ki az arcomra a teljes tanácstalanság.
- Ezt én kérdezhetném tőled Blair! - válaszolt láthatóan ingerülten, amivel végképp nem tudtam mit kezdeni. - Nem láttad mit írt Gossip Girl? Nem gondolod, hogy mellette kellene lenned? - ragadott ki Louis kezei közül és ordibálni kezdett velem.

- Miről beszélsz? - nem tudtam, hogy komolyan beszél vagy csak valami olcsó poént próbál előadni. Mielőtt eldönthettem volna, Louis már közöttünk állt és fenyegető hangnemben beszélt Nate-hez.
- Senki, ismétlem senki nem viselkedhet így Blairrel! Értjük egymást? - halotti csönd állt be, amit kénytelen voltam én megszakítani - Semmi baj, Nate nem úgy gondolta, igaz? - néztem rá a jól ismert módon.
- Tényleg nem érted, ugye? - válaszolt olyan hangon, amit a legkevésbé sem vártam tőle - Chuck öngyilkos akart lenni!
- Mi? - fagyott az arcomra minden érzelem.
- Azt szeretné, ha most ott lennél vele.
Louis újra megfogta a kezem és kényszerítette, hogy a szemébe nézek.
- Blair, ez is csak egy trükk a sok közül, ne dőlj be neki. Tudom, hogy azt hiszed elengedtétek egymást, de ő nem hajlandó téged. Ahogyan én sem... Rengeteg ember tud gondoskodni Chuckról, kérlek ne menj. - tagolta erősen hangsúlyozva az utolsó szavakat.
- Tudod, hogy szüksége van rád - kontrázott rá Nate és majdnem biztos voltam benne, hogy igaza van. Louis is láthatta rajtam a gondolataimat, mert kifakadt:
- Ugyan, mindnyájan tudjuk, hogy miért csinálta! Hogy bűntudatot keltsen. Blair, könyörgöm, ne dőlj be neki. Azt akarja, hogy őt válaszd helyettem.
- Jó, én ezt nem hallgatom tovább. Gyere, induljunk, Chuckot bármikor átvihetik az Ostroff...
- Nem. - vágtam közbe határozottan. Nate úgy állt meg, mint akibe villám csapott.
Ebben a pillanatban nyílt a liftajtó és Dan lépett be a hallba.
- Nézzenek oda, az Upper East Side krémje! Fogadás lesz? - próbált viccelődni, de a fagyott hangulat gyorsan elvette a kedvét - Mi történt itt?
- Jézusom Humphrey, mi jöhet még, az ördög maga? - éreztem, ahogy kezdem elveszteni a kontrollt az események felett, ami egyre idegesebbé tett.
- Semmi különös, éppen azon morfondírozok, mit mondjak Chucknak: egy esküvői csokor vagy egy torta volt fontosabb nála? Szerinted Blair? - nézett rám, minden együttérzést mellőzve.
- Visszataszító vagy Archibald!
- Meglehet, de soha nem hagynám cserben a legjobb barátaimat. Dan, jössz? Chuck kórházban van.
- Tessék? Megint? - mivel nem jött válasz, folytatta - Persze, mehetünk. Csak előbb Blair-el kellene beszélnem arról, amit odaadott nekem.
Négyszemközt.

Speechless - Ch.11

Elnézést, sajnálom, elnézést. Írói válság volt, bizonyára lesz is még, nézzétek el nekem, köszönöm.
Lily

~~~Chuck~~~
Fanyar mosollyal vettem elő az italos szekrényből apám 35 éves skót whiskey-jét. Azt mondta, valami nagy eseményre tartogatja. Nos, íme a megfelelő alkalom Bart, elvégre senki nem marad a családból, nem veszhet kárba ez a nemes ital. Felmarkoltam az üveget, aztán az éjjeli szekrény fiókjából is kiszedtem a létező összes nyugtatót, Váliumot, Xanaxot, még vagy hatféle altatót és fájdalomcsillapítót és beterítettem velük az egész ágyat. Szépen elrendezgettem ABC-sorrendben - a kényszeresség furcsa bájt ad a legsötétebb helyzetnek is - és őszintén bíztam benne, hogy elég lesz. Azt sejtettem, hogy nem várhatok sokat, azt pedig csak reméltem, hogy nem csak vegetatív állapotba taszítom magam.

Lecsavartam az üveg kupakját és bevettem az első marék tablettát egy jó pohárnyi alkohollal, aztán szép sorban az összes legális mérget; majd hagyatt feküdtem az ágyon. Nem kellek senkinek, hát jöjjön, aminek jönnie kell. Az utolsó dolog, amire emlékszem a liftajtó csöngése volt és aztán minden elsötétült.

~~~Serena~~~
- Láttad a Gossip Girl-t?
- S., most nem érek rá! Doktornál vagyok...
- Igen tudom, éppen erről van szó. Valaki lefotózta, ahogy beléptél oda, feltűnően bő ruhában. Pletykacica pedig összerakta a kirakós darabkáit és megosztotta mindenkivel.
- Te jó isten! Louis látta már?
- Fogalmam sincs B. Hogy tudnék segíteni? - alig hogy feltettem a kérdést, a főnököm Jane már ott állt előttem magasra húzott szemöldökkel.
- Serena, beszéltél már a menedzserrel? Estére legyen az asztalomon, hogy Daniel Day-Lewis mikor kezdi a forgatást velünk! A rendező nem várhat tovább, világos?
- De még el sem olvasta a forgatókönyvet- próbáltam menteni a menthetőt, halvány sikerrel.
- Igen, és? - nézett rám felhúzott szemöldökkel - Akkor intézd el, nem érdekel hogyan. Ja és a fitneszbérletemet meg kell újítani. - hagyott ott olyan tanácstalanságban, hogy percekig magamhoz sem tértem.
- Serena? Ott vagy? - jött egy távoli hang valahonnan, de mire rádöbbentem, hogy a telefonból, addigra Blair megunta a várakozást és bontotta a vonalat. Tudtam, hogy vissza kellene hívnom, de tisztában voltam vele, ha most hibázok, Jane pillanatok alatt talál helyettem valaki mást. Nem akartam újra visszazuhanni a régi felelőtlen életembe, ahol a legnagyobb problémám az volt, hogy Dior vagy Prada táskát válasszak az aznapi ruhámhoz. Felnőttem és ezt Blairnek is meg kell értenie.

~~~Blair~~~
Tűkön ülve vártam a rendelő előterében a nőgyógyászomra. A percek ólomlábakon vánszorogtak, idegbajosan lapoztam át az összes kirakott magazint és már épp számon kértem volna Serenat, hogy miért nem hívott vissza, amikor nyílt az ajtó és a doktornő asszisztense szólt hozzám.
- Ön következik Miss Waldorf, fáradjon be!
Éreztem, hogy görcsbe rándul a gyomrom, de próbáltam ráncba szedni a vonásaimat. Elvégre hétszámjegyű összeget fizettem Dr. Barnes-nak, hogy egy felesleges szó se kerüljön ki ezek közül a falak közül. Habár Gossip Girl-t még ez sem állítja meg... Istenem, csak Louis ne tudja meg idő előtt!
Mire végiggondoltam mindent, már a hatalmas diófaasztal túloldalán ültem, egy érdeklődő szempár által vizsgálva.
- Blair, min gondolkozik ennyire?
- Csak annak a következményein, hogy mi történne, ha a vőlegényem hamarabb tudná meg az internetről, hogy gyermeket várok, minthogy én elmondanám neki.
- Megállapodtunk, bennem bízhat. Remélem, tudja, hogy az orvosi titoktartás… egyébként is kötne. – nézett rám jelentőségteljesen.
- Ugyan Eliza, a pletyka őshazájában, az Upper East Side-on praktizálsz. Mindketten tudjuk, hogy itt a hallgatásnak ára van, nincsenek illúzióim. A lényeg úgyis abban a borítékban van – mutattam rá az előtte fekvő fehér téglalapra.
- Igen, az eredmény ebben van – nyújtotta át az asztal fölött - 0,001%-os hibaszázalékkal, vagyis az apa személyéhez kétség sem fér. Jövő héten pedig el kell végeznünk a 12 heti rutinvizsgálatokat, remélem minden rendben lesz. Örülök, hogy láttalak Blair.
Rövid és szánalmasan bizalmaskodó elköszönés után óvatosan léptem ki az utcára, tudtam, hogy egy újabb fotó az interneten döntő bizonyíték lenne ellenem. Feltéve, hogy Louis már nem tudott meg mindent…
- Blair! – fogta meg egy kéz a vállamat.
- Úristen! – sikítottam egy hatalmasat, de az ijedtség hamar haragba fordult át, mikor felfogtam ki az. – Humphrey, hányszor mondjam még el, hogy nem érek rá akármikor? Neked főleg nem!
- Láttam mit írt Gossip Girl és gondoltam…
- Mit? Mit gondoltál? Hogy idejössz és végleg tönkreteszed az életemet azzal, hogy nyilvánvalóvá teszed a pletykát? Esetleg nem akarod körüzenetben is szétkürtölni, hogy Blair Waldorf prímán halad a leányanyává válás útján?
Dan arcán végigsöpört előbb a döbbenettel kevert komorság – ez utóbbit nem tudtam mire vélni-, aztán megállapodott rajta az állandó féloldalas mosolya.
- Tehát igaz? Ifjú trónörökös érkezik a királyi családba? – és mielőtt bármit mondhattam volna, szorosan átölelt – Gratulálok nektek! – éreztem, hogy átkattan valami a fejében – Várj – nézett újra a szemembe – akkor Louis nem tud róla?

- Nem tudhat róla, érted? Nem tudhat, mielőtt én meg nem tudnám, ki az apa… - válaszoltam sírós hangon – Segíts nekem, kérlek.

- De hát ki lehet még? - szavak nélkül is tudtam válaszolni, így nem kérdezett tovább - Hogyan tudnék segíteni?

- Vidd magaddal ezt a borítékot, úgy húzza a vállamat a súlya, hogy most képtelen lennék felnyitni. Megteszed nekem? Louis még csak véletlenül sem találhat rá...

- Nem gondolod, hogy mégis jobb lenne? - tette fel a legnyilvánvalóbb kérdést az adott helyzetben.

- A legkevésbé sem, Humphrey. Segítesz vagy sem?

- Ha szerinted ez a megoldás, rendben, legyen. - egyezett bele, némi kétellyel a hangjában.

A zsebembe nyúltam és átadtam neki a borítékot.

- Nem nyithatod fel, ígérd meg, hogy nem nézed meg! - fogtam szorosan a papírt és nem engedtem el, amíg nem kaptam megerősítést a kérésemre.

- Blair, a barátságunkra esküszöm, hogy nem nézem meg, mi van a borítékban! Ígérem. - azzal eltette a kabátja belső zsebébe.

- A mink Humphrey? Ugyan kérlek... - mosolyodtam el gúnyosan, pedig valójában csak rémesen megijedtem, hogy egy brooklynira kellett bízzam jelenlegi életem legnagyobb titkát és, hogy ez mennyire magától értetődőnek tűnt. - Most rohannom kell, hogy kiderítsem mekkora károkat okozott Gossip Girl... később találkozunk. - rohantam el, mielőtt bármilyen válasz érkezhetett volna.

~~~Lily~~~

- Charles, hogy lehetsz ennyire bolond? - szétsöpörtem a szanaszét heverő gyógyszeres dobozokat és rázni kezdtem az élettelen testet. - Térj magadhoz, könyörgöm!

Mikor felismertem, hogy ez sehová sem vezet, automatikusan a 911-et hívtam.

- Kérem, küldjenek mentőt a Broadway és a Columbus Avenue sarkára, az Empire Hotelbe! Öngyilkossági kísérlet történt, siessenek... - csaptam le a telefont.

- Charles, maradj velem, rendben? Ne hagyj itt, érted? - hadartam hisztérikusan a magamhoz ölelt mozdulatlan testbe.

Sleeping beauty - Ch.10

~~~Blair~~~
Csak álltam ott és vártam, hogy megnyíljon alattam a föld. Vagy felkapjon és elvigyen egy szélvihar. Bármi, csak ne kelljen megszólalnom. Serena megtette helyettem.
- Chuck, azt hittük meghaltál! Átkutatták utánad egész Amerikát! Hol voltál? - kérdezte sokkal halkabban és nyugodtabban, mint ahogy én egyáltalán képes lettem volna hangot kiadni.
- Ó, húgocskám, a Victrola ápol és eltakar, már igazán megtanulhattad volna - mondta, de alkoholmámorban úszó tekintetét egy pillanatra sem vette le rólam. Pár pillanatnál tovább képtelen voltam elviselni, ezért sarkon fordultam és megindultam a kijárat felé. A buja zene lüktetése kitöltötte a tudatomat, csipkék és tüllök szálltak mindenfelé, én mégis csak arra tudtam koncentrálni, hogy visszataláljak a limuzinig, mielőtt a lábaim megadnák magukat. Már éppen léptem volna a lépcsőkre, hogy magam mögött hagyjam ezt a rémálomba oltott kéjbarlangot, amikor egy kéz megragadott és berántott egy sötét sarokba.
- Hercegnő, hiányzott! Meg kell hajolnom vagy elég ha kezet csókolok? - kérdezte olyan iróniával, hogy egy pillanatra a szavam is elállt.
- Chuck, bűzlesz a whiskeytől, engedj el! - mondtam, ami először eszembe jutott és kétségbeesetten próbáltam lefejteni a derekamról a kezeit, de legalább annyira szorított, mint én a biztonsági őr gallérját. Esélyem sem volt.
- És én hiányoztam? - kacérkodott és tette mindezt azon a hangján, ami minden alkalommal kellemesen furcsa bizsergésre késztette a gyomrom tájékát - és ezt tudta ő is nagyon jól.
Persze, hogy tudta.
- Eressz el, haza kell mennem! - könyörögtem ingerültebben a szabadulásért.
- Hallottam mi történt odakint... Louis nem örülne, ha hallaná, hogy ennyire aggódsz értem. - vigyorgott gúnyosan és láttam, hogy a részegségtől nem bírna megállni a lábán, ha nem kapaszkodna belém, de ezen a ponton elszakadt nálam valami. Hatalmas pofont adtam neki, amitől ténylegesen a sarokban kötött ki.
- Gyűlöllek, érted? Gyűlöllek! - a könnyeim úgy ömlöttek, akár a zivatar, a homályon át a friss levegőt követve jutottam ki a szabadba.

~~~Dan~~~
Kora reggel elindultam a kiadóhoz, amit csak nagy nehezen sikerült felkutatnom. Borzasztóan reméltem, hogy sikerül megakadályoznom könyvem kiadatását; írói pályafutásom azonnal az egekben szárnyalna, de megutálna az a maréknyi ember is, akikhez közel állok. Voltaképp az apámon és Lily-n kívül mindenki, aki az Upper East Side-on él és mozog.
Mire végiggondoltam, milyen komoly következményei lehetnek Vanessa sajátos bosszújának, már a könyvkiadó portáján álltam egy kissé haragos szempár kereszttüzében.
- Kihez jött? - jött a goromba kérdés. Úgy tűnt a kissé hosszabbra nőtt hajam és régi kedvenc tweed zakóm nem kelthetett meggyőző összképet a titkárnőben.
- Mr. Karphoz. Bejelentkeztem. - tettem hozzá sietve és próbáltam egy halvány mosolyt is megereszteni, de semmi haszna nem volt.
- Jöjjön utánam - állt fel Miss Körömcipő és indult el határozottan egy óriási dupla ajtó felé, aztán két pillanat múlva már újra a számítógépe előtt ült és fogadta a hívásokat.
Kopogtam kettőt és a halkan kiszűrődő 'Tessék!'-re beléptem. Egy hatalmas iroda tárult elém, láthatóan műkedvelő tulajdonosával egy óriási fa íróasztal mögött.
- Üdvözlöm Daniel! Kérem foglaljon helyet. - invitált az asztala túl oldalán lévő székbe.
- Nos, Mr. Karp - kezdtem bele - azért jöttem, hogy megkérjem, a Bennfentes kiadásával várjunk, akarom mondani várjanak még. Tudja, akad még pár el nem intézett dolog, néhány ismerős, szereplő tudja...
- Nézze Dan - szakítottak félbe - higgye el, átérzem milyen kellemetlen ez magának. Jóformán írt a barátairól egy olyan könyvet, amit sokan még az ellenségükről sem. Nyilvánvalóan rengeteg támadásnak tette ki magát ezzel. De bízzon bennem, előbb utóbb megbékélnek vele. Maga pedig a The New York Times bestseller lista első számú írója lesz megígérhetem.
- Köszönöm a megértését, tudja ez tényleg nagyon font...várjon, miért mondta, hogy megbékélnek vele? Hogy érti...? - a titkárnő felbukkanása zavarta össze már amúgy is rémesen kusza gondolataimat.
- Mr. Karp, megérkeztek a nyomdai díszpéldányok, beküldessem őket? - bájolgott a hölgy.
- Igen Kitty, legyen szíves. - felém fordult - Íme a válasz a kérdésére Daniel. Gratulálok az első publikált könyvéhez, remélem egy leendő Pulitzer-díjas íróhoz van szerencsém - Jonathan Karp ott állt előttem kézfogásra nyújtott karral és széles mosollyal az arcán, én viszont totális lefagyva néztem rá és csupán annyit tudtam kinyögni:
- Hány példány készült?

~~~Chuck~~~
Már délután 2 óra volt, de semmi okot nem találtam, hogy kikeljek az ágyból. A totális érdektelenség elnyomta minden vágyamat, minden ingert, ami valaha is ébredt bennem. Már az sem érdekelt, hogy apám mit gondolna rólam. Felőlem a Bass Vállalat is csődbe mehet, hidegen hagy.
Mondják, hogy a halál közeli élmény arra sarkall, hogy aztán minden pillanatot értékelni kezdjen az ember. Minden egyes rohadt kis pillanatot.
Hát őszintén szólva semmi értékelhetőt nem látok a környezetemben, semmi olyat, amiért érdemes lenne küzdeni. Az utolsó ilyen darabja az életemnek tegnap este hozta tudomásomra, hogy gyűlöl. Érthető.
Ki ne cserélné le a botrányokkal, viaskodásokkal teli életét egy nyugodt, békés, szeretetteljesre, ha ráadásul egy komplett hercegség is jár hozzá? Kínomban szinte felnevettem. A telefon üzenetet jelzett.
- Könyörgöm Nathaniel, hagyj már a fené... - ordítottam a mobilnak, de megláttam, hogy másról van szó.

Hello Upper East Side!
Igazi finomságra bukkantam az imént, figyeljetek csak! B. királynő a Hetedik és a Madison sarkán gyanúsan bő ruhában sétált be Dr. Eliza Barnes nőgyógyász rendelőjébe. Ti is arra gondoltok, amire én?
Monaco előbb kap trónörököst, mint hercegnőt? Királyi skandallum!
Csóközön,
Gossip Girl

Gyereket vár. Louistól. Életem szerelme gyereket vár valaki mástól. A szerelmétől.
Gondolkodás nélkül nyúltam a fiókba, hogy véget vessek mindennek.

Real Human Being - Ch.9

Drága Olvasók,
felesleges szavak helyett álljon itt a köszönetem minden eddigiért. Nem szeretnék túlzásokba és közhelyekbe bonyolódni, de egy írónak - legyen az világhírű vagy hobbi-amatőr (lásd én) - a visszajelzés olyan, mint színésznek a nézőközönség. Nélkülük is lehet, csak értelme nincs. Még egyszer köszönök minden biztató avagy kritikus szót, így jutok előre.
Lily

~~~Nate~~~
- Nézd Charlie... vagy hívhatlak Ivynak is? - szóltam tömény gúnnyal a hangomban. Az asztal túloldalán összerezzent egy arc, kilöttyent egy kis kávé is. Tudtam, hogy valamit titkol, de ötletem sem volt mi lehet olyan komoly, hogy nevet kelljen változtatnia. Várjunk...akkor a rokonság a van der Woodsen családdal, az is hazugság? Láttam, hogy látja, min gondolkozom. - Ideje, hogy véget vess ennek a színjátéknak.
- Nate, hihetetlen, hogy inkább annak az ismeretlennek hiszel és nem nekem - könnyáradat indult meg a piros pozsgás arcon - nagyon fáj, h-h-hogy... - kezdte el rázni a zokogás.
- Charlie, az Upper East Side-on nőttem fel, felismerem a műkönnyeket, kérlek, ne nehezítsd meg a dolgomat.
Mielőtt bármit reagálhatott volna, mindkettőnk telefonja apró csengő hangot hallatott. Régi híres/hírhedt ismerősünk volt az.

 

Hello Napfény, nézd csak kire vetül újra árnyék! 
Azt csiripelik a madárkáim, hogy Charlie Rhodes igazi állatrajongó, hiszen nyilvánosan keblére ölelte az amerikai kontinens legnagyobb viperáját, Georgina Sparksot. Lehet találgatni miről beszéltek, de van egy olyan halvány sejtésem, hogy nem a legújabb őszi trendekről, hacsak nem az ármánykodás váltja fel a vörös Louboutinokat... 
Csóközön, Gossip Girl

Nagyon lassan mertem csak felnézni, mert ez sokkal több volt annál, mint amit valaha is el tudtam képzelni. Egész New York tudja, hogy Georgina kéz a kézben jár a botránnyal és gonoszsággal. Nincs az a makulátlan jellem, akit ne tudna megnyerni magának.
- Tudod, sok mindenre gondoltam, de ez még csak eszembe sem jutott. Ez a nő nem egyszer tett már keresztbe a barátaimnak. Sajnálom, így nem megy; kettőnk között. - fogtam meg a dzsekimet és elléptem volna az asztaltól, ha nem fog meg egy jéghideg kéz.
- Segítséget kért. Csak segítséget! - szólt kétségbeesetten a hangja.
Hirtelen fordultam vissza felé és ragadtam meg a kelleténél kicsit erősebben a karjánál.
- Nate, ez fáj... - hallani hallottam, de semmi nem jutott el a tudatomig.
- Tényleg nem érted?! Ez a kígyó kis híján tönkretette Serena életét, hazudott a gyerekéről Dan-nek - ordítottam - és még sorolhatnám napestig. Azt akarom, hogy mondd el, miért találkoztál vele? Mit kért tőled? - kissé lecsillapodtam, mert őszintén szólva saját magamat is megleptem ezzel a reakcióval.
- Tudod én pedig kicsit furcsállom, hogy mostanában annyiszor szóba hozod Serenat. Sejtelmed sincs, mennyire rosszul esik.
- Hiszen ismered a múltunkat, ez sokkal többről szól... - egy pillanattal később rájöttem, hogy éppen az ellenkezőjét értem el ezzel a kurta mondattal, mint amit akartam.
- Vagy úgy! Így már értek mindent Nate Archibald. - már ő is hangosan beszélt -  Lehet, hogy Georgie nem a megtestesült jóindulat, de nem is várok tőle mást! Ti pedig előadjátok a szentet, aki a légynek sem tud ártani... Serena meg aztán...ugyan kérlek, mindent tudok róla és nem félek elmondani - a maró gúny szinte forró szurokként hatolt a fülembe.
- Mindent megtett érted az anyáddal szemben és hátba támadod?! - a lelkiismeret már az én torkomat is mardosta. - Milyen unokatestvér tesz ilyet?
- Nos, a létező legügyesebb. Engedd meg, hogy bemutatkozzam - állt elém és nyújtotta a kezét - Ivy Dickens.
Azzal hátat fordított és elegánsan kiballagott a kávézó ajtaján, sóbálványként maga mögött hagyva.

~~~Serena~~~
Tisztában voltam vele, hogy nagyon nehéz időszaknak nézek elébe. De B. reakciójára még én sem készültem fel. Az utolsó üzenet óta, amit a gépen kapott, csak ül és néz maga elé. Hiába kérdezek bármit, hiába ölelem át, semmi. Negyven percre ülünk egymás mellett némán, ijesztő.
A végére sem értem a gondolataimnak, amikor elhaladtunk a Victrola mellett és megláttuk, hogy óriási tömeg hömpölyög a bejárat körül.
- Álljon meg! - szólalt meg ellentmondást nem tűrő hangon Blair. - MOST!
A sofőr erősen a fékbe taposott, majdnem a padlóra zuhantam. B. feltépte az ajtót és rohanva indult meg a tömeg közepe felé.
- Mi folyik itt? MI FOLYIK ITT? - ordította tagoltan, szinte belesikítva az éjszakába. Két kézzel tolta el maga elől az embereket, olyan mozdulatokkal, mint amikor valaki a mocsárba ragad. Megragadta az egyik ajtónálló gallérját és mire odaértem, már fenyegetően zúdította rá a kérdéseket: - Mit képzel? Hogy gondolja, hogy partit adhat ebben a klubban? Hát ember maga egyáltalán?
Ekkor tudtam elkapni a kezét és megpróbáltam lefejteni az egyre bosszúsabb biztonsági őrről.
- Hagyj békén Serena! Nem látod mi történik? - replikázott nekem, miközben még mindig erősebben kapaszkodott az anyagba, semhogy tenni tudjak ellene bármit is.
- Blair gyere, könyörgöm menjünk haza! - próbálkoztam, hogy nagyobb kellemetlenségnek ne tegye ki magát. Ez most tényleg nem hiányozna. De mintha eddigi önmaga csak gyűjtötte volna az energiákat, hogy most egybe gyúrva zúdítsa rá a jelenlévőkre.
- Hogy képzeli...-láttam rajta, hogy egy hajszál választja el attól, hogy kibuggyanjanak a könnyei vagy hogy felpofozzon valakit - hogy merészelik egyáltalán a Victrola-t üzemeltetni, miközben Mr. Bassről azt sem tudják, él-e?
- Mr. Bass bent ül a VIP teremben. - válaszolta halálos nyugodtsággal az őr.
Két szívdobbanásnyi ideig megállt a világ, a kezek lehullottak a gallérról és egy reménykedő-rettegő szempár nézett vissza rám. A következő pillanatban pedig ahogy leállt, úgy fel is gyorsult minden, mert mire feleszméltem, már a dívány előtt álltunk.

Egy üveg whiskey, két táncoslány és Chuck társaságában.

If you hate me, let me know - Ch.8

Kedves Olvasók,
őszintén sajnálom a késedelmet, az egyetemen kívül semmi használhatót nem tudok felhozni a mentségemre, ezért egyrészt szeretném megköszönni a szavazatokat, folytatni fogom a történetet, másrészt szeretném ezzel a résszel végleg érvényre juttatni, hogy teljesen más irányba indultam el, mint a forgatókönyvírók. Ettől kezdve ez az én Gossip Girl folytatásos történetem, saját kútfőből merített ötletekkel, bármilyen egyezés innentől pusztán a véletlen műve...természetesen, amit a komplett történetvezetés megkíván a logikai bukfencek kikerülése érdekében, az itt is jelen lesz.
A következő fejezetet hamarabb hozom, becsszó.
Lily

~~~Serena~~~
Valószínűleg mostanra fél Monaco minket keres, hiszen Blairt úgy hoztam ki a kórházból, akár egy illegális csempészárut szokás a határon át. Már rég az óceán felett repültünk, amikor újra eszembe jutott a beszélgetésem Nate-el. Bár fel se hívtam volna! Mennyire ostoba vagyok...
- Mi van veled? - jött a kérdés a mellettem lévő ülés felől. -Látom, hogy valami bánt.
- Semmi fontos, legalábbis annál nem fontosabb, hogy Te rendben hazaérkezz, utána majd megtalálom a módját, hogy rendezzem a dolgokat Nate... - hirtelen a szám elé kaptam a kezem, mint aki valami égbekiáltó bűnt említett. Blair azonnal lecsapott a dologra.
- Nate? Ti most...újra? - szorította meg a kezem várakozásteljesen.
- Nem, dehogyis! - hárítottam. - Nincs semmi! Csak tudod, most, hogy azt hittem nem látom újra, rájöttem mennyire...mennyire hiányzik.
- Hiszen ez nagyszerű Serena! Azt hittem már soha nem...- B. hirtelen elhallgatott, a telefonja után nyúlt és két pillanattal később halálra vált arccal fordult újra felém. - Ő írt.

~~~Dan~~~
Döbbenet, hogy egyáltalán gondolkozom azon, amit az a nőszemély mondott. Ki lehetett egyáltalán? Az egyetlen, akire gondolni tudtam, Vanessa volt, de az ő hangját ezer közül is felismerném és nem vele beszéltem. De most nem ez volt a fontos; a lényeg, hogy bármi áron megakadályozzam, hogy a Vanity Fair lehozza a könyv Blairről szóló fejezetét! Te jó Isten, hallod magad Dan, miket beszélsz? Bármi áron?
A kezembe temettem a fejem és szinte éreztem, ahogy a kétségbeesés elönti az egész testemet. Pontosan olyan érzés volt, mintha azonnal ketté akarna hasadni a fejem. Tudtam, hogy nem jelenhet meg az a novella, de azt is tudtam, hogy ehhez komoly segítségre lesz szükségem. Távolról sem voltam meggyőződve arról, hogy a titokzatos női hang tulajdonosa segíthet, de ha ennyi mindent tud... Kizárólag Vanessa lehet az... senki más nem tudhat a Bennfentesről... gondolkozz Humphrey, gondolkozz!
Akármennyire mélyre ástam az emlékeimben, teljesen biztos voltam benne továbbra is, hogy soha nem említettem senkinek semmit. Senkinek, aki Blairt ismeri.

~~~Nate~~~
A Met lépcsői mellett vártam Charlie-ra, muszáj volt találkoznom vele, hogy elterelje a figyelmemet. Képtelen voltam felfogni, hogy nem találják Chuckot. Még gondolat szintjén kimondani is fájdalmas volt, hogy mi történik, ha mégsem... Egy hűvös, de bársonyos kéz takarta el előlem a szeptemberi napfényt. Hirtelen, lendületből fordultam meg és adtam egy csókot a piros ajkakra.

Szétáradt bennem a tesztoszteron, szinte hallottam a szívem őrült zakatolását. Micsoda furcsa, beteg játéka a sorsnak, hogy eddig ilyet csak egy valaki közelében éreztem. Úgy tűnik, a rokoni kapcsolatok többről szólnak, mint puszta genetikáról. Lassan levegőt is alig kaptam és olyannyira belefeledkeztünk egymásba, hogy alig vettük észre a lányt, aki Charlie vállát kocogtatta széles mosoly kíséretében.
- Ivy, ezer éve nem láttalak! Mit csinálsz itt a Nagy Almában?
- Ne haragudjon, de valakivel összekever. - jött furcsán goromba hangszínen a válasz.
- Persze, hogy összekever... - próbáltam hamar elejét venni a további félreértéseknek, de az ismeretlen nem hagyta annyiban.
- Ugyan Ivy, osztálytársak voltunk Beverly Hillsben! Őt talán becsaphatod - vetett felém egy kissé szánó pillantást -, de engem nem...Mindenesetre, ha magadra találsz, összeülhetnénk egy kávéra. Itt a számom - adott át egy papírt pár számmal és egy névvel, a következő pillanatban pedig már ott sem volt.
- Ez mi volt? - vettem el a kezeimet a barátnőm derekáról és inkább összefontam magam előtt. A papírra néztem, majd újra a zöld szempárba. - Kate nagyon magabiztosnak tűnt.
- Nate, kérlek, tényleg felülsz ennek? New Yorkban vagyunk, minden második sarkon van egy elmebeteg! Én is megijedtem, de lépjünk túl rajta...azt a hülye cetlit meg dobjuk ki! - kapott a nálam lévő papírdarab után, de mielőtt elvehette volna, zsebre tettem a kezem.
- Igazad van, ne is foglalkozzunk vele. Kisebb hatásszünetet tartottam és egyúttal az agyam is maximális fokozaton dolgozott. - De azt áruld már el, honnan tudta, hogy te éppen Los Angeles nyugati részén végezted el a gimnáziumot?
A levegő azonnal megfagyott körülöttünk.

~~~Blair~~~
Már sötétedett mire megláttam a Kennedy reptér gyönyörű fényeit. A hazatérés örömét jelenti ez a milliónyi apró fénygömb. Jelentené, ha nem azért jönnék haza, hogy eltemessem életem szerelmét. Leginkább az emlékét. A sok fájdalom színtiszta acéllá változtatta a bensőmet, komolyan hiszem, hogy a könnytartalékaim már az utolsókat rúgják. A kegyelemdöfést az utolsó üzenet adta meg. A szolgáltató hibájából csak most érkezett... Az Üzenet.
Már több százszor átolvastam, mégis látnom kellett újra.

Már a Victrola sem a régi Nélküled. Viccelek Waldorf, pardon hercegnő. 
Hiányzol, Chuck

Úgy kapaszkodtam ebbe a pár szóba, mintha az életem függött volna tőle. De hiszen függ is...és nem csak az enyém. Mindketten a csodára várunk.

Dark and bright lights - Ch.7

Kedves Olvasók,
elnézést a kisebb késedelemért, a sok jogi szakzsargon érezhetően letompítja az agyamat, nehezebb fogalmazni, de végre sikerült befejeznem és egész hosszú lett, remélem újra tudok meglepetést okozni.
Némi kétséget is meg kell osszak; egyrészről tudom, hogy nehezen tudom majd függetleníteni magam az új évad részeitől, lehetséges, hogy az ihlet is eltűnik és ezzel kapcsolatos a kérdésem is: folytassam tovább így is? Attól függetlenül, hogy mostanra a napnál is világosabb, hogy két ellentétes irányba haladnak ők és én. Annyira kérnélek Titeket, hogy a bal oldalt kreált szavazódobozba (az új rész adásba kerüléséig működik) adjátok le a voksokat, köszönöm.
Lily


~~~Serena~~~
Kérdések milliói cikáztak a fejemben, de válasz sehonnan nem érkezett rájuk. Egyetlen gondolat volt a napnál is világosabb: Blairnek meg kell nyugodnia, bármekkora hazugság árán is. Segítséget kell kérnem, Nate-nek segítenie kell nekem!!
- Halló? Itt vagy még? Serena? - a vonal túloldaláról érkező ingerült hang rántott vissza a valóságba.
- Nate...azt mondod, hogy Chuck - nehezen, de levegőt vettem - él?
- Persze, hiszen most keresik fél Észak-Amerikára kiterjedően. Sem a repülőgép roncsainál, sem a tóban nem találtak egyetlen holttestet sem, vagyis élnie kell... igaz? - éreztem némi megingást a telefon túlsó végén.
- Bár úgy lenne, édes Istenem, Nate - most fogtam föl igazán, hogy kivel beszélek - tudod mennyire féltem, mennyire iszonyatosan rettegtem, hogy soha többé nem hallom a hangod?

Szaggatott, alig hallható szuszogás töltötte be a vonalat és azonnal rádöbbentem, mekkora ostobaságot követtem el az imént. Hiszen Nate a unokatestvéremmel, Charlieval jár, végre valakivel, aki megérdemli őt. Hogy lehetek ennyire bolond és önző? Volt esélyem, de eljátszottam.
- Nate, felejtsd el, amit mondtam, vedd úgy, hogy fel sem hívtalak! Találd meg Chuckot és... - mielőtt újra bármi kínosat mondhattam volna, láttam, ahogy Blair hirtelen felül az ágyán és a köntöse után nyúl.
- Mennem kell, később beszélünk! - csaptam le a telefont, miközben megindultam a kórterem másik felébe - B., mi a fenét csinálsz? Nem kelhetsz fel!
- Serena, azonnal New Yorkba kell mennünk megkeresni... - azzal hirtelen felállt, de lábai jó pár nappal ezelőtt értek utoljára talajt és bár láttam rajta a rettentő elszántságot, a teste nem tudta feldolgozni ezt azonnal. Ha nem ebben a pillanatban érek oda és fogom meg a vállát, újabb összecsuklás lett volna belőle.
- Hagyj, megy egyedül is! - mordult rám ingerülten, de a következő pillanatban már esdeklően nézett rám - Könyörgöm segíts, meg kell őt találnom...
- Blair tudod, hogy segítek, de nem ugrálhatsz, gondolj a... - úgy villantotta rám a szemeit, hogy a szavam elakadt. Gondoltam, hogy nagyon nehezen fogja viselni, de ennyire?
- Csak segíts! - mondta a fogain keresztül szűrve és a kezeimet lesöpörve magáról, elindult az ajtó felé.
-Várj - ugrottam közé és a kilincs közé - Louis bármikor visszajöhet! Adj fél órát és mindent elintézek.
- Köszönöm - hallottam egy sóhajszerű hangot és láttam, hogy visszasétál az ágyához. 

~~~Lily~~~
Csak ültem a kanapén és nem tértem magamhoz. Létezik, hogy amennyit ad az élet, ugyanannyit el is vesz? Bármit megadnék, ha most teljesülne a legnagyobb kívánságom. Egy meleg, simogató kezet éreztem meg a hátamon.
- Drágám, gyere enned kellene valamit. - próbálkozott finoman Rufus.
- Most nem megy, egy falat sem. - ráztam meg a fejem nyomatékosításképpen.
- Ezzel nem segítesz senkin...
- Nem érted, hogy nem tudok enni? - pattantam fel ingerülten és a férjem felé fordultam - Hogy tudsz most egyáltalán bármi másra gondolni?
- Tudod nagyon bánt, hogy azt hiszed, nem rázott meg, ami történt. Éppen ellenkezőleg, a saját figyelmemet is el akarom terelni... - lehajtott fejjel indult el a lépcső felé.
Majd' megszakadt a szívem, hogy lehettem ilyen érzéketlen. Rufus után mentem és hátulról teljes erőmmel átöleltem. Felém fordult és olyan szorosan karoltuk egymást, ahogy csak lehetett és minden akaraterőm ellenére kicsordultak a könnyeim.
- Nagyon hiányozni fogsz Charles... - mormoltam bele a sós lé áztatta ingbe.

~~~Beatrice~~~
- Tudok egy kiváló ajánlatot, amit nem fog tudni visszautasítani!
- De kivel beszélek? - módfelett élvezettel töltött el ez a bizonytalanság, amit a vonal túloldalán hallottam.
- Az most nem fontos, a lényeg, hogy némi apróságot elvárok cserébe.
- Fogalmam sincs miről beszél, érti? Hagyjon békén!
- És ha azt mondom, hogy el tudom intézni, hogy ne következzen be amitől annyira fél? Mit gondolna az Upper East Side, nem igaz?
- Ki az isten maga? - ordított bele beszélgetőpartnerem a telefonba, amivel csak tovább csigázta játékkedvemet.
- Elég, ha annyit tud, elég befolyásos vagyok ahhoz, hogy ne jelenjen meg a könyve...Dan.
- Honnan tudja a nevemet? Ki beszélt magának a könyvről? Ha Vanessa, akkor...
- Nyugalom, most nem ő volt - kacagtam fel gúnyosan - de nem a forrásom a fontos, hanem a feltételeim.
Mély csönd állt be és mikor már azt hittem esélytelen a dolog, felhangzott a kérdés:
- Mit kellene tennem?
Szinte drogként száguldott végig a testemen a győzelem érzése, végre újra én tartok mindent kézben, én mozgatom a szálakat. Szinte el is felejtettem ezt az érzést; a manipulálás mámoros érzését.
- Csábítsa el Blair Waldorfot!

Old, lost memories - Ch.6

Hello Upper East Side!
Igazi szikrázó bomba száll New York egén, robbanásra készen, a gyújtózsinór végén pedig egy könyv: Bennfentes címmel. Sajnos a szerző nem én vagyok, de semmi jóra ne számítsatok drágáim, hatalmas pusztítást ígérhetek! Ilyen az, ha a csillámba sár vegyül, hoppá...
Csóközön, Gossip Girl  

~~~Blair~~~
Hogyan? Nem értem. Gyerek? Nem, nem lehet. Emlékszem a tesztre, negatív volt, NEGATÍV az istenit! Tudom, hogy nem lehetek terhes…Chuck…nem…
A gondolatok úgy szakadtak ki belőlem, mintha vasmarokkal tépték, szaggatták volna a mellkasom. Minden az agyamon átfutó szó fájt, úgy éreztem, savval töltötték fel minden porcikámat. Az egész világ egy pillanat alatt vált értékelhetetlen semmivé, kusza összességgé, egy nagy valamivé, ami nem érdekel többé. Az utolsó dolog, amit éreztem; ahogy az egész testem megadja magát a gravitációnak és tudatom a kellemes tudatlanságba távozik.
- Szerelmem, kérlek, nézz rám! Annyira sajnálom, hogy nem voltam itt, mikor legutóbb felébredtél. Szeretném, ha tudnád, a legfontosabb dolog vagy az életemben! – éreztem, ahogy Louis egy puszit nyom a homlokomra és finoman megsimogatja a kezem. Képtelen lettem volna szembe nézni vele, így a kegyetlen, de hasznos hallgatást választottam.
- Ne aggódj Louis, minden rendben lesz! Dr. Andrews szerint nincs semmilyen szervi elváltozás, csupán idegileg terhelte túl, amit hallott. A memóriája erre némi rövidzárlattal válaszolt, ami rövid időn belül helyre fog állni.
- Hidd el Serena, ha tudom, hogy ez lesz belőle, soha nem mondtam volna semmit Charlesról…
A szívembe olyan átható fájdalom nyilallt, amiről nem is képzeltem, hogy létezik. Az eszem tudta, hogy nem lehetséges, a szívem mégis most készült megszakadni. Lassan kinyitottam a szemeim, amit meglátott és megértett az egyetlen ember, akinek képes lehetek beszélni, mindarról az űrről, ami bennem tátong.
- Louis, azt hiszem le kellene pihenned pár órára, itt vagy a kórházban, mióta Blairt behozták.
- Nem vagyok fáradt. – ellenkezett vőlegényem.
Vőlegény. Ez volt az a dolog, amire most a legkevésbé sem volt szükségem. Most, hogy az emlékeim a helyükre kerültek, azt kívántam bár maradtam volna boldog tudatlanságban.

Az utolsó csepp a pohárban egy csokor babarózsa volt az ágyam melletti éjjeli szekrényen. Empire State Building...mikor még minden olyan végtelenül egyszerű volt. Éppen abban a pillanatban csukódott be az ajtó Louis mögött, amikor ömleni kezdtek a könnyek a szememből.
- Serena, kérlek mondd, hogy semmi sem igaz! Könyörgöm... - zsugorodtam össze a létező legkisebb pózba és adtam át magam a zokogásnak.

~~~Nate~~~
- Miért nem tud senki semmi használható információt adni? - már képtelen voltam máshogy levezetni a feszültséget, ki kellett ordítanom magamból.
- Uram, higgye el, megteszünk minden tőlünk telhetőt.
- Úgy tűnik, mégsem. A barátom eltűnt és maguk nem tesznek semmit! Érti? SEMMIT! Minek vannak maguk rendőrök? - az elkeseredettség beszélt belőlem, képtelen voltam kontrollálni magam.
- Kérem, Mr. Archibald, nyugodjon meg! Már több tucat kollégám foglalkozik Mr. Bass felkutatásával. Az illetékes kanadai hatóságokkal is felvettük a kapcsolatot, amint tudok valamit, Önt fogom elsőként értesíteni, ígérem.
- Azt jól teszi...- a telefon csörgése szakította félbe a következő szitokáradatomat. Serena volt az.
- Kérlek, szállj fel az első Monacoba tartó gépre, szükségem van rád!
- Serena, mi történt?
- Blairrel van baj, jönnöd kell!
- Képtelen vagyok, Chuckot kell megtalálnom, most nem hagyhatom itt az államokat!
- De hát...de...ő meghalt...
- Hogyan? Honnan veszed ezt? Serena, ki mondta ezt neked?

Névcsere

Mivel némi információmorzsát elejtettek a forgatókönyvírók, ezért próbálok alkalmazkodni - ha másban nem is - nevekben legalább. Így tehát Louis nővére hivatalosan Beatrice és nem Caroline, ahogy én azt tippeltem, ezért átírom a vonatkozó részekben (lásd: More than enough).
Remélem senkit nem kavarok meg különösebben, annyit szeretnék csupán, hogy a szereplők stimmeljenek.
A következő fejezet pedig napok kérdése, ígérem.

Rolling in the deep - Ch.5

Jöjjön hát az eddigi leghosszabb és remélhetőleg kellően izgalmas rész. Azt hiszem, most már teljesen külön utakon járunk, a sorozat és én, de az ötletek egyre csak jönnek, úgyhogy kénytelen vagyok leírni.:) Bármilyen irányú hozzászólás, bárhol (komment, chat, akár e-mail) igazi örömünnep nekem, szóval hajrá!
Lily


 ~~~Blair~~~
Fehérséget láttam mindenhol és hideg vásznat éreztem a bőrömön. A neon fényétől képtelen voltam kinyitni a szemem, pedig ismeretlen hangok szűrődtek a tudatomba és tudni akartam, jól hallok-e. A karomra támaszkodtam, hogy felüljek, amikor erős fájdalom nyilalt a bal csuklómba.
- B., nem szabad felkelned! Jézus, az infúziót is kitépted a kezedből! Gyere, feküdj vissza az ágyba, az orvos azt mondta, pihenned kell legalább holnapig. Nyugodj meg, Louis is itt van, csak elküldtem kávéért, mert most értem ide Los Angelesből, tudod, az időeltolódás...Gyere, teszek ide egy párnát a hátad mögé, hogy felülhess. Így jó? Blair?
- Ki vagy te?

~~~Serena~~~
- Blair, ne csináld! Tudom, hogy hatalmas trauma ért, de nem menekülhetsz el. Most nem, így nem. - ennyit voltam képes mondani a sírás határán.
- Nem tudom ki maga és hogy kerültem ide! Azonnal engedjen el!
- Kérlek, B. térj magadhoz, ne viccelj! - ráztam meg a vállánál kissé hisztérikusan.
- Vegye le a kezét rólam! Audrey Hepburn vagyok, velem nem bánhat így! - vergődött és kapálózott barátnőm, akár egy kalitkába zárt madár.
Ebben a pillanatban ijedtem meg igazán, mert tisztán láttam, Blair komolyan gondolja, amit mond. Fogalma sincs róla ki ő, Louis vagy én. Próbáltam nem kimutatni, mennyire kétségbe ejt ez a helyzet; tudtam, egyikőnknek sem tenne jót jelenleg, ha összeroskadnék. Ezért pókerarccal megnyugtattam és ágyba fektettem személyiségzavaros barátnőmet és amint lecsukta a szemeit, futva indultam Dr. Andrews-ért. Több perces hiábavaló rohanás után kifulladva álltam meg a nővérpultnál.
- Elnézést nővér, Dr. Andrews-t keresem! - hadartam el levegő után kapkodva, de még csak válaszra sem méltattak.
- Hé, maga ott! Hallja, amit mondok? - szóltam újra, ingerülten.
- Ne türelmetlenkedjen kisasszony, attól nem válaszolok hamarabb.
Éreztem, ahogy milliónyi szitokszó tolul egymásba az agyamban, arra várva, hogy az elsőtől az utolsóig a főnővérre záporozzon, de tudtam, hogy semmire nem mennék vele, úgyhogy nagy levegőt vettem és újra nekikezdtem.
- Elnézést, de azonnal meg kell találnom a doktor urat, mert Miss Waldorf felébredt és nem emlékszik semmire.
Ez telibe talált, a nővér döbbent arccal nézett rám és a következő mozdulattal már tárcsázta is a megfelelő csipogót.
 - Dr. Andrews azonnal itt lesz.
Még vissza sem tért a munkájához, az olyannyira keresett orvos máris előttem állt tekintélyt parancsoló fehér köpenyével és nyakon átvetett sztetoszkópjával.
 - Mi a probléma, Miss van der Woodsen?
 - Blair végre felébredt, de … de nem emlékszik semmire. Saját magára sem.
 - Mit kérdezett tőle? Felzaklatták a kérdések? – faggatott a doktor és közben megindultunk az ötös kórterem felé.
- Nem tudtam semmit kérdezni, mert már a látványomtól kiborult és azt kezdte el hajtogatni, hogy ő Audrey Hepburn és engedjem el. Dr. Andrews, meggyógyul, igaz? – álltam meg hirtelen, a felismeréstől lefagyva, hogy mindez maradandó is lehet. Képtelen voltam tovább visszatartani a könnyeimet, melyek azóta gyűltek, hogy Anya elmondta, mi történt Nate és Chuck gépével. Most pedig ez. A lábaimból úgy szállt ki az erő, úgy csuklottak össze, mintha egy marionettbábu lennék.
- Jól vagyok, nincs semmi baj - mondtam feltartott kézzel és könny áztatta arccal - kérem, menjen és vele foglalkozzon!
Feltápászkodtam egy közeli székre és falnak döntött fejjel vártam arra a pár mondatra, ami mindannyiunk jövőjét meghatározza. Nem is sejtettem mennyire.

Hello Upper East Side!
Én sem vagyok kőszívű, mi több meglehetősen aggódom fő pletykaforrásaimért, ezért arra kérlek titeket New York befolyásos fiataljai, keressétek meg Chuck Basst és Nate Archibaldot. A kezetek mindenhová elér, bízom bennetek. 
Csóközön, Gossip Girl

~~~Blair~~~
Tudhatnák, hogy mennem kell filmforgatásra, engem nem zárhatnak be ide! Azonnal el kell innen mennem, nem maradhatok itt egy perccel sem tovább. Kapargatni kezdtem az infúziós tű ragasztószalagját a kezemről, miközben a lábaim már a mamuszban voltak. Amint megszabadultam az összes kórházi kelléktől, magamra vettem a köntöst és halk léptekkel kiléptem a szobából.

 Kissé tanácstalanul indultam el jobbra, próbáltam láthatatlan szellem módjára megtalálni a kijáratot. Majdnem a folyosó végére értem, a lépcsőkhöz, amikor megláttam a szőke lányt, ahogy a doktorral beszél. Tisztán hallottam minden szavukat.
- Nos, Miss Waldorf ún. pszichogén amnéziában szenved. Ezt leginkább súlyos stresszhelyzetek, komoly traumatikus élmények váltják ki, mint jelen esetben is.
- De képes lesz valaha emlékezni? Kérem, mondja, hogy van rá esély...
- Nézze, Miss van der Woodsen, az orvostudomány többnyire gyógyulásról számol be, akár órákon, napokon belül, de nem akarom elhallgatni...akadtak páciensek, akiknek soha nem tért vissza az emlékezetük.
Miről beszélnek? Miféle amnézia? Egyszerűen nem értem ezt az egészet. Teljesen jól vagyok, semmi bajom, miért akarnak mindenáron ágyhoz kötni és gyógyszereket tömni belém? Tényleg meg kell szöknöm innen, amilyen gyorsan csak lehet.
- ...doktor úr, Ön szerint mit tehetünk az emlékek felidézéséért?
- Ha jól tudom egy halálhír volt, amiről utoljára tudomást szerzett, igaz?
- Igen, egy nagyon fontos személy, Chuck Bass halálhíre volt az...
Hirtelen milliónyi apró szikrát éreztem a testem minden pontján és csak egyetlen dolog visszahangzott az agyamban: Chuck Bass. Chuck Bass. Chuck Bass. Honnan ismerem én ezt a nevet? Miért érzem úgy, hogy ez a név fontos számomra? Szinte éreztem, ahogy az agyam maximális teljesítményen dolgozik a feladvány megfejtéséért. A teljes kétségbeesés határán újabb szavak szivárogtak be a tudatomba.
- ...élete szerelme...
Minden a helyére kattant, egészen az utolsó kirakósig. Chuck. Úristen. ÚRISTEN. Nem halhattál meg, nem. Nem és nem. Szeretlek, úgyhogy nem.
- Egy további körülmény nehezíti a beteg helyzetét, nehéz lesz feldolgoznia. Miss Waldorf gyermeket vár.

More than enough - Ch.4

Kedves Mindenki!
Óriási elnézést a késésért, de két hete költöztem haza Erasmusos félévemből és hát utólagos adminisztráció plusz az akklimatizálódás. Ezt a részt még Milánóban kezdtem el, de mostanra szabadult fel az agyam annyira, hogy be is fejezzem, remélem nem okozok csalódást. Roppant boldoggá tenne, ha kapnék visszajelzéseket, előre is nagyon köszönöm.
Lily


~~~Beatrice~~~
- Fogalmam sincs, miről beszélsz! - fordított nekem hátat ingerülten leendő menyem, de mielőtt becsaphatta volna előttem az ajtót, beléptem a szobába.
- Ugyan Blair, kérlek! Louis nyilvánvalóan nem lát tovább a rózsaszín ködnél, elhisz mindent, amit mondasz neki, de én itt állok mögötte és látok mindent. Mindent. - hangsúlyoztam ki az utolsó szót.
Blair csendesen és falfehéren leült az ágy szélére és a megadás sóhajával lehajtotta a fejét. Éreztem, ahogy szétárad bennem a győzelem öröme.
- De megállapodhatunk... - húztam el a mézesmadzagot.
- Most… zsarolsz? – nézett rám kikerekedett, csillogó szemekkel.
- Édes kicsi Blair, mennyire naiv vagy, mennyire bájosan naiv. Hiába magoltad be a komplett európai történelmet, fogalmad sincs mit jelent a Grimaldi név! - rivalltam rá - Nem engedhetjük meg, hogy egy amerikai újgazdag fruska, aki a múlt héten még gimnáziumi királynőt játszott, a családunk részévé váljon.
- Louis ebbe nem nyugodna bele! Szeret engem.
Egy rövid kacaj tört elő belőlem, amitől a riadt arcra egyre komolyabb kétség jelei ültek ki.
- Szeret, igen, tudom. De a sok tanulás alatt igazán észrevehetted volna, hogy ez nálunk mit sem számít. Szerinted Albert szerelemből vette el Charlene Wittstockot?
- De hát ő sem nemesi származású! - kapaszkodott Blair az utolsó szalmaszálba.
- Igaz, de Albert a monacói herceg jelenleg és törvényes utódja kell, hogy szülessen. Ami pedig a nem éppen makulátlan előéletét és az életkorát illeti, nos, találni kellett valakit...De az öcsém ennél sokkal fiatalabb és előkelőbb. Madeline svéd hercegnőnél tökéletesebbet pedig nem is találhatnánk számára. Nem mész hozzá az öcsémhez, higgy nekem. - a kegyelemdöfés felett érzett örömnél nincs is édesebb, ébredtem rá és kivonultam a szobából.

 ~~~Blair~~~
Éreztem, hogy megfordul velem a világ. Ahogy egy apró ponttá zsugorodok össze, amit bármilyen szellő felkaphat. Tudtam, hogy amit Beatrice mondott, az utolsó szóig igaz vagy idő kérdése és az lesz. Az egész gyerekkorom nem szólt másról, mint a Waldorf név befolyásosságának sulykolásáról, akkor miért érzem ezt az utóbbi időben kizárólag hátránynak?
Hallottam, ahogy az ajtó becsukódik és hívatlan vendégem elsétál. Az agyamban milliószám cikázó kérdéssel sétáltam az ablakhoz, hogy meglepődve vegyem észre, a nap már felkelőben van. A tengerre néző kilátás és a gyönyörűen fénylő víztükör átvette az irányítást a gondolataimban és egészen felvidított. Ebből a kellemes érzésből újfent egy zörej zökkentett ki, ezúttal egy halk kopogás az ajtómon. Az imént felgyülemlett összes haraggal és keserűséggel indultam el, hogy ezúttal felülkerekedjek Beatrice gőgjén.
- Mit szeretnél még a fejemhez vágni? - téptem fel az ajtót és hadartam el, ami eszembe jutott.

~~~Louis~~~
- Blair, mi a baj? Járt itt nálad valaki? - álltam döbbenten.
- A nővéred volt itt. Közölte, hogy nem vagyok és soha nem is leszek neked elég jó, a családodra szégyent hoznék és ő mindenáron meg fogja akadályozni a házasságunkat. Miért gyűlöl ennyire Louis? Én annyira próbálok tökéletes lenni...
Hallottam, ahogy szóról szóra egyre sírósabbá válik a hangja, amit pedig mondani készültem neki, amiért jöttem, attól minden lesz, csak boldogabb nem. Őszintén szólva nagyon is féltem a reakciójától.
- ...hihetetlen, hogy még egy esélyt sem ad, hogy megmutathassam, képes lennék...
- Blair, valójában azért jöttem, mert mondanom kell neked valamit. - egy vöröslő, könnyes szempár nézett fel rám.

- Mi történt? Megijesztesz...
Képtelen voltam belekezdeni. Féltettem őt is és magamat is. Jó vége nem lehet, de nem akartam látni Blairt ilyen állapotban. Képtelen lennék elviselni.
- Louis! Kérlek, mondd el - megszorította a kezemet és a szemeimet kereste a tekintetével.
- Szerelmem, szeretném, ha tudnád én mindig itt leszek neked, akárhogy is döntesz. Szeretlek, tiszta szívemből. Ezt tudnod kell.
Ekkor - mint a filmekben - lelassult az idő, megfagyott a  levegő és mindketten arra vártunk, hogy újra megszólaljak.
- Könyörgöm, mondd el végre!
- Blair... - szólaltam meg alig hallhatóan - Chuck meghalt...

Who am I now? - Ch.3

~~~Serena~~~
Pár percig egész egyszerűen nem jött ki hang a számon, hiába próbálkoztam vele. Csak kapkodtam a levegőt, éreztem, ahogy végigfut a torkomon, le egészen a tüdőmig és vissza, éreztem, ahogy a szívem kihagy pár ütemet. Mikor végre meg tudtam szólalni, akkor is csak annyit kérdeztem fojtott hangon: - Hol?
- Los Angelesbe indultak, - itt képtelen voltam elfojtani egy halk sikolyt - de az Erie-tó felett eltűntek. Azóta nem lehet velük felvenni a kapcsolatot - halkult el anya hangja. Időtlenül hosszú, döbbent csönd következett.
- Drágám, én a házi őrizet miatt nem tudok annál többet tenni, mint hogy felhívok pár ismerőst, de Rufus már elindult, hogy kiderítsen valamit...
- De miért repültek arra? - szakadt ki belőlem az első kérdés, ami összeállt a fejemben.
- Fogalmam sincs Serena, de kérlek, ne gondolj azonnal a legrosszabbra!
- Anya, most le kell tennem - vágtam közbe. Az agyam egyik pillanatról a másikra 150%-on kezdett el dolgozni.
- Serena, maradj vonal... - a többit már nem hallottam, mert az összecsukott telefont a párnak közé dobtam. Ugyanazzal a lendülettel már a szekrénynél álltam, de a következő pillanatban egy arc suhant át a gondolataimon: - Úristen, Blair! - kaptam a szám elé a kezem és a szekrény mentén a padlóra csúsztam.

~~~Blair~~~
Éjfél óta forgolódtam az ágyamban, képtelen voltam elaludni. Louis az épület másik szárnyában volt, a saját szobájában, mert az itteni hagyományoknak megfelelően a jegyes pár az esküvő előtt nem aludhat közös ágyban. Két ember tudna megnyugtatni: az egyik nem léphet a szobámba, a másik pedig jelenleg az életembe. Tudtam, éreztem, ha újra látnám, minden amit mondott és amit én elhittem neki, - hiába volt igaz -  egy szempillantás alatt foszlana semmivé és képtelen lennék újra elhagyni.
Hosszas vívódás után a szívem meggyőzte az eszemet, hogy egy baráti üzenettől még nem szegem meg a saját magamnak tett ígéretemet.
"Chuck, remélem jól vagy, itt mindenki túl európai, ha érted mire gondolok? Ölellek, Blair"
Megnyomtam a küldés gombot, mielőtt meggondoltam volna magam.
Hosszú percekig néma csöndben vártam a válaszra. Bolond vagy Blair, teljesen bolond - gondoltam, de egy apró nesz visszarántott a valóságba. Az ajtó felől jött; olyan volt, mintha valaki be akart volna lopózni a szobába. Felkaptam Az ártatlanság korát az éjjeli szekrényemről és lábujjhegyen az ajtó mellé lopóztam. Mikor már olyan közel voltam, hogy a 'betörő' légzését is hallottam, összeszedtem minden bátorságomat és hirtelen kitártam az ajtót.
Legnagyobb megdöbbenésemre Beatrice állt előttem, nem kevésbé meglepődve.
- Mit csinálsz te itt?
- Beszélnem kell veled!
- Az éjszaka közepén? Nem halaszthatnánk reggelre?
- Nem.
- Beatrice, kérlek...
- Tudok a titkodról!

~~~Chuck~~~
Láttam, ahogy a szél belekap a szoknyájába, láttam a haját lobogni, de nem fordult felém. Minden egyes lépéssel távolabb került tőlem, hiába futottam utána. Tudtam, ha most elengedem, soha többé nem látom újra.
- Blair! Blair! - kiáltottam teljes erőből a távolodó alak után.
- Hagyd, fiam! - fogta meg valaki a vállamat hirtelen.
- Apa? Hogy kerülsz Te ide? Meghaltál...
Bart nem szólt semmit, mert tudta, magamtól is ráébredek a válaszra.
- Én is halott vagyok?


Kérhetek visszajelzést, jó vagy rossz az irány, amerre haladok? Köszönöm.

The girl from Monaco - Ch.2

Mindenekelőtt szeretném megköszönni a hozzászólásokat, igyekszem a tanácsokat megfogadni illetve minél jobb irányba elindítani a történetet. Az esetleges helyesírási hibákért előre elnézést, mikor még nagyon figyelni kellett rá (középiskola), ment rendesen, mióta nem kell (egyetem), valószínűleg lanyhult a figyelmem. Azt pedig már most látom, hogy nem fogom tudni követni az ötödik évadot, mert ahogy szép lassan kiszivárognak forgatási infók...hogy is mondjam...nem ugyanarra megyünk. De sebaj, ez várható volt, úgyhogy megyek előre, aztán csak remélni merem, hogy keresztezem néha a forgatókönyvírók gondolatait. Ennyi bevezető után pedig jöjjön a második fejezet, remélem nem okozok csalódást. Lily

~~~Blair~~~
Zúgott a fejem és a képek furcsa szögben és kissé homályosan álltak a szemem előtt. A földön fekszem? Próbáltam visszaemlékezni, hogyan kerültem a padlóra, de Serena hangja volt az utolsó, amit képes voltam felidézni.
- Blair? - rázta meg valaki a vállamat.
Átfordítottam a fejemet és egy ismerős lány térdelt mellettem, de csak egy fél perc múlva ugrott be, ki is ő.
- Megismersz? - nézett rám, de láthatólag nem sok reményt fűzött a dologhoz.
- Igen, persze, Beatrice vagy, Louis húga. - válaszoltam már felülve, de még mindig eléggé kótyagos fejjel.
- De mi történt? Mert én már csak eszméletlenül találtalak itt.
Egy pillanatra elgondolkodtam. - A vércukrom leesett, otthon ettem utoljára.
- Na akkor sürgősen szerzek neked valamit, két perc és jövök. - mielőtt kiment volna, még segített felülni az ágyra és a kezembe adta a telefont. Az utolsó fogadott hívás tényleg S.-től jött, újrahívtam.
- Jézusom, Blair, mi történt? - hadarta elég hangosan a vonal másik végén Serena.
- Nyugi, nyugi, elájultam, de már minden rendben. - feküdtem hanyatt a gyönyörű ágyon.

- Biztos vagy benne?
- Nem. - mondtam nagyon halkan és a torkom összeszorult.

New York hölgyei, irány a Victrola, most azonnal!
Két kedvenc aranyifjúnk a fullasztó időt pár karton whiskeyvel próbálja átvészelni, de láthatólag nem vetik meg a finom társaságot sem. 
Hajrá lányok, nagy a tét, válasszatok, Chuck vagy Nate?
Csóközön, Gossip Girl


~~~Nate~~~
Bár még csak délután 4 óra van, Chuck és én már a Victrolaban ülünk, módfelett hiányos ruházatú hölgyek és igen márkás skót italok társaságában. Az üzleti élethez felnőttünk, de mindkettőnk magánélete darabokban, úgyhogy a napjaink mostanság bárokban érnek véget, ami kiválóan alkalmas arra, hogy elfelejtsük azokat, akiket el kell. Chuck Blairt, én pedig...Serenat. Igen, hiába volt mellettem több tucat lány az utóbbi években, - akikről néha még én is elhittem, hogy fontosak számomra - rá kellett jönnöm, hogy mind csak afféle menekülés volt részemről. Mostanra nincs kétség: Ő az, aki kell. Az egyetlen porszem a gépezetben, hogy Serena nem így gondolja.
-Hé, Archibald, ne vágj már ilyen gyászos képet! Ez a hölgy majd segít jobb kedvre derülni! - azzal a barátom elém vezetett egy roppant csinos táncost.
- Szia szépfiú - ült az ölembe a lány, karjait átvetve a vállamon - hogyan tudok segíteni? - kérdezte kacér hangon, majd megcsókolt.
Hirtelen mozdulattal a derekánál fogva magam mellé ültettem a lányt és Chuckhoz fordultam.
- Tudom, hogy a túránkat elhalasztottuk kicsit, de most azonnal Los Angelesbe kell mennünk!
- Mi? Túl sokat ittál, ülj vissza és játssz még egy kicsit! - intett le a kanapén elterült barátom.
- Nem, oda kell mennem! Beszélnem kell vele! - álltam fel, kissé bizonytalanul.
- Ne legyél ostoba Nate! Nem kellesz neki - vágta oda gúnyosan Chuck és megfogta az ingemet, hogy annál fogva próbáljon meg visszatartani. Mérges lettem és a gallérjánál fogva rántottam fel, hogy a szemébe mondhassam: - Azért, mert te elcseszted és elengedted, nekem nem kell! Veled vagy nélküled, de megyek! - visszalöktem a lányok közé és az ajtó felé indultam.
- Várj már - hallottam a hátam mögül - a magángéppel sokkal hamarabb ott leszünk.

~~~Serena~~~
Az éjszaka kellős közepén a telefon szűnni nem akaró csörgésére ébredtem fel.
- Anya? Baj van? - kérdeztem automatikusan, de még csukott szemekkel.
- Serena, ne ijedj meg, de...
Most már kipattant a szemem. - De? Mi történt Anya? Eric-kel van valami?
Csak egy nagy sóhajt hallottam és halk szipogást.
- Anya?
- Serena...Nate és Chuck gépe eltűnt.

Maybe the same - Ch.1

Hello Upper East Side!
Találjátok ki, kit láttunk az imént a JFK reptéren gépre szállni? Nos, Blair Waldorf úgy tűnik Európa meghódítására indul, Chuck Bass pedig új szállodájával köti le a figyelmét. A rossz fiú felnőni látszik, csak én gondolom így?
Hosszú, forró nyár elég nézünk New York, elő a naptejekkel, irány a medence, én itt leszek nektek!
Csóközön, Gossip Girl

~~~Blair~~~
Útban Monaco felé, a hercegi magángépen csukott szemmel ültem Louis mellett; újra és újra a jótékonysági bál estéje járt a fejemben. Az utolsó percek, az utolsó mondatok. Képtelen voltam elfelejteni, amit Chuck mondott: "Megérdemled a tündérmesédet!"
Utólag visszagondolva, akkor és ott nőttünk fel mindketten végleg. De igaza volt; annyi sebet ejtettünk egymáson, hiába a nagy szerelem, mégsem működik. Egyszerre vonzzuk és taszítjuk egymást. Illetve vonzottuk és taszítottuk. Szokatlan még a gondolat, hogy mostantól Louis-hoz tartozom. A herceghez, akire kislány korom óta vártam, most itt ül mellettem és egy hónapon belül a felesége leszek. Erre vágytam mindig. Akkor mi ez az űr, amit érzek?
- Blair, kedvesem, nézz ki az ablakon! - riadtam fel a tört angolsággal elhangzó mondatra.
- Igen? - kinéztem és a tengert láttam, meg a zöld tájat. Fogalmam sem volt hol járhatunk.
- Ez itt Monaco, a hazám - fogta meg a kezem és húzott magához közelebb - és mostantól a Tiéd is. - mosolygott rám. Egy szót sem tudtam szólni.
- Nem tudom, hogy mi járhat a fejedben, de ígérem, mindent megteszek, hogy itt boldogabb legyél mint valaha. Szeretlek.
- Én is szeretlek - válaszoltam és bár még elég erőtlenül hangzott, éreztem, hogy képes leszek idővel szívből is kimondani. Remélhetőleg az esküvő körüli szervezés leköti majd minden gondolatomat és nem lesz időm azon gondolkodni mi történik New Yorkban. Az egyetlen ember, akire otthonról szükségem volt - de rá mindennél jobban - az Serena. Már majdnem előkaptam a telefonomat, hogy felhívjam, de rájöttem, hogy jobb, ha Louis nem tudja éppen mi jár a fejemben. Megvárom míg egyedül leszek.

~~~Serena~~~
Még mindig képtelen voltam felfogni, hogy az egyik legnagyobb filmstúdió los angelesi irodájában ülök, szemben David O. Russell-el, aki engem kért fel, hogy az asszisztense legyek egy könyv...mit egy könyv, az egyik kedvencem filmre adaptálásában. Azt hiszem ezt hívják úgy; az álmok valóra válnak. Ami már éppen rám fért, a Dan-Nate-Ben triász és Anya bírósági ügye után. El kellett jönnöm otthonról, különben is, az egyedüli, aki maradásra bírhatott volna, éppen a hercegével ül, ha nem is a fehér lovon, de garantáltam az álomjövő felé repülve. Neki is így a legjobb, másképp soha nem tudott volna elszakadni Chucktól, az esküvői teendői pedig segíteni fognak neki, hogy...
- Miss van der Woodsen? - szakított félbe egy erőteljes férfihang a fülem mellett.
- Igen? - fókuszáltam hirtelen az asztal túloldalára - Elnézést Mr. Russell, csak elkalandoztam.
- Azt látom, háromszor szóltam, mire észrevett. Megkérhetem, hogy tegeződjünk? Serena, igaz?
Elmosolyodtam. - Megtiszteltetés ura...David.
- Rendben, akkor beszéljük át, miről is lenne szó. Azt már tudom, hogy kívülről tudja a Szépek és átkozottakat, de látott már valaha forgatókönyvet?
- Igazság szerint... - mielőtt totálisan leírtam volna magam a telefonom megmentett. Blair neve volt a kijelzőn; csak pár napja váltunk el, fogalmam sem volt miért hívhat. - Elnézést, ezt fel kell vennem. - azzal kiléptem az előtérbe.
- B., valami baj van? - kérdeztem azonnal.
- Ó, Serena, el sem hinnéd! Ez még az álmaimnál is szebb. Varázslatos. Látnod kell, most azonnal!
Megnyugodtam, hogy nincs semmi gond. - Jaj B., annyira örülök neked, de most nem mehetek. Velem is fantasztikus dolog történt, tudod mennyire szeretem Fitzgerald regényeit...úgy tűnik, ott lehetek, mikor film készül az egyikből-még mindig nagyon furcsán hangzott így kimondva és a tudattól újra mosolyra húzódott a szám. Egy váratlan zaj rántott vissza a gondolataimból.
- Blair, ott vagy? Blair?
De a vonal túloldalán csak szaggatott pittyegés hallatszott.

Hello Upper East Side!
Itt egy új Gossip Girl fanfiction, ami onnan indul, ahol a negyedik évad abbamaradt. Remélhetőleg meg tudok felelni az igényeknek; a sorozathűségnek és a kellően ármánykodó és fordulatokban gazdag történetvezetésnek, de nyilvánvalóan lesznek eltérések, a jövőbe én sem látok (ha valaki igen, szóljon), de azért próbálom nyomon követni az aktualitásokat. Az első post napok kérdése, illetve, hogy elég mélyen tudok-e aludni, ezáltal álmodni, mert akkor jönnek a legjobb ötletek. Nem fog egyezni a véleményünk, ez borítékolható, ezért kérlek, hogy írd le mit gondolsz, aztán majd jutunk valamire. Az új évad kezdetéig írok, aztán úgyis kiderül, hogy érdemes-e tovább.
Addig is üdv,
Lily