Drága Olvasók,
ez a fejezet egy kis csavart hoz a történetbe, remélem tetszeni fog Nektek és nem bánjátok, ha még egy kicsit nyújtom a történetet...
Most is hoztam zenét, ami régi nagy kedvencem és szerintem kiválóan passzol ehhez a részhez, remélem Ti is így gondoljátok majd:
Teardrop
Jó olvasást és bármilyen észrevételnek örülnék!
Lily
~~~Serena~~~
Nem is a telefon csörgésére, inkább a rezgésre riadtam fel.
Az óra hajnali 5 órát mutatott, ki a fene hív ilyenkor? Alig bírtam kinyitni
legalább résnyire a szememet, hogy megtaláljam azt a hülye mobilt. Blair neve
volt a kijelzőn; persze, gondolhattam volna.
- B., mi történt? – kérdeztem kissé nyűgösen.
- Serena, hol vagy?
- Blair… ezt nem értem? Te hol vagy?
Nem jött válasz, csak halk sistergést hallottam és furcsa
zajokat – mint amikor félreteszik a telefont -, kezdtem azt hinni, hogy ezt az
egészet csak álmodom.
- Ott vagy B.? – de ahelyett, hogy válaszolt volna, csak
egyre erősödő sírást hallottam a vonal túlsó végén, ami ráébresztett, hogy
mindez nagyon is megtörténik. Kezdtem aggódni. – Blair kérlek, mondj valamit!
Akármit!
Hirtelen beleszólt a telefonba: - Milyen nap van ma?
- Már kedd… szombaton lett volna az esküvőd, emlékszel? –
tettem hozzá némi éllel. Meglehetősen nehezteltem Blairre, hogy minden nyom
nélkül képes volt eltűnni, annak ellenére, amit tettem érte. Nagyon bántott,
hogy nekem sem mondta el, hová is ment pontosan.
- Az nem lehet… - csuklott el a hangja és hallottam
telefonon keresztül is, hogy a szája elé kapja a kezét. Mióta csak ismerem,
mindig így próbálta meg elrejteni, hogy pánikba esett, vagyis pontosan tudtam,
hogy ez valami komoly. Valami igazán komoly.
Félretettem minden sérelmemet és próbáltam kideríteni mi
történt.
- De mi… én tényleg… Chuck is… ó Istenem! – egyre csak
törtek fel belőle a mondattöredékek, de a zokogástól alig értettem valamit. De
megütötte a fülemet valami.
- Mi van Chuck-al?
- Összeházasodtunk…
Majdnem elejtettem a telefont a meglepetéstől. Hogyan?
- Miről beszélsz Blair? – épp csak közbe szúrhattam a
kérdést, mikor ömleni kezdtek belőle a szavak. Mintha soha többé nem akarná
abbahagyni.
- …eljött értem Párizsba
és kiderült, hogy az ő gyerekét várom. Mert az a félkegyelmű Humphrey
kicserélte a papírokat! – kezdett hisztérikussá válni a hangja – Érted? Nem
valaki másét, Chuck gyerekét! Aztán hazavitt, Louis is ott volt, ordítozott és
magához akart láncolni, de Chuck megkérte a kezem… a Harry Winston gyűrűvel… ti
voltatok a tanúk… és a limuzin…
A végére már annyira hadart, hogy a felét se értettem annak,
amit mondott, de őszintén szólva, az elejétől kezdve fogalmam sem volt miről
beszél; leginkább úgy hangzott, mint aki túl sok altatót… várjunk csak!
- B., mondd, hogy nem vettél be túl sok váliumot! – szóltam
bele a telefonba, talán a kelleténél egy kicsit hangosabban. De nem válaszolt
semmit, csak a levegőt kapkodva zokogott tovább.
- Ne haragudj – váltottam halkabbra – csak nagyon aggódom
érted, tudod, hogy vigyáznod kell magadra! Kérlek Blair, mondd meg, hogy
segíthetnék?
- Olyan egyedül vagyok S., ide tudsz jönni? – jött az alig
hallható kérdés.
- Harold párizsi lakásában vagy, ugye? – ugrott be a
megoldás.
- Gyere, kérlek…
- Az első géppel indulok B., sietek!
’Reggelt Upper East
Side!
Ahogy mondani szokás,
a történelem ismétli magát, de ki
gondolta volna, hogy
Serena van der Woodsen-nek
egyszer egész Párizsig
kell menekülnie a botrányok elől?
Még az is lehet, hogy
beköszönt a demokrácia királynők híján?
De aggodalomra semmi
ok, én mindig itt leszek Nektek!
Csóközön,
Gossip Girl
~~~Chuck~~~
A szokásos idegtépő fejfájás, a szokásos másnaposság, nem
fogadott hívások tömkelege és egy új pletyka Gossip Girl-től. Kezdem azt hinni,
hogy nem is kezdődhet másképp egy nap. Nézzük, kiről készült megint valami
ostoba paparazzi fotó az Oak bárban…
- Serena elrepült Párizsba? – tettem fel a kérdést, jobb
híján magamnak és azzal a lendülettel felültem az ágyban. A több liternyi elfogyasztott
whiskey ellenére pontosan tudtam, hogy Serena-nak fontos munkája van New
York-ban, amit nem hagyna itt csak úgy; komoly oka kell legyen, hogy ilyen hirtelen eltűnik a...
És abban a pillanatban, ahogy összeállt a kép; már
gyorstárcsáztam is a megfelelő személyt.
- Andrew Tyler? Itt Charles Bass. Blair Waldorf mégis Párizsban van, de ki kell derítenie a pontos címet! 8-ra ott
lesz a limuzin és a magángépem elviszi Franciaországba. Minden részletről tudni akarok
és ne felejtse el, ez bizalmas!
~~~Lily~~~
- Kérlek, Rufus, ez a tizedik üzenet… csak ma… nem lehetne,
hogy leüljünk és megbeszéljük felnőtt emberek módjára? Tudom, hogy szörnyű
dolgot tettem, de legalább adj egy esélyt, hogy megmagyarázzam. Ha meggondoltad
magad, tudod, hol találsz.
Letettem a telefont, mert bár pontosan tudtam, hogy Rufus
hallotta az üzenetet, nem fogja felvenni. Ahogy az elmúlt 2 hétben sem
tette. Ötletem sem volt mit tehetnék, hogy hozhatnám rendbe, amit közel 20 éve
rontottam el?
Bárcsak elmagyarázhatnám, miért történtek a dolgok úgy, ahogy...
Hirtelen megcsörrent a telefon és úgy kaptam utána, mintha az életem múlna rajta.
- Rufus, örülök, hogy visszahí...
- Drágám, Rufus nem hiszem, hogy mostanában hallani akar rólad, csinálhatnál valami hasznosat is, Serena mondta, hogy egész nap csak a telefon felett ülsz. - mondta a legbehízelkedőbb hang, amit valaha ismertem.
- Anyám, nem gondolod, hogy nincs miről beszélnünk? - soha korábban nem tapasztalt dühöt éreztem, de igyekeztem elfojtani.
- Lilien, azt hiszed segít, ha engem okolsz azért, mert a férjed így reagált? Ne felejtsd el, hogy te is beleegyeztél az adoptálásba.
- Azzal fenyegettél, hogy kitagadsz az örökségből! - ordítottam a telefonba.
- Szerinted ez egy jó kifogás, drágám? - anélkül, hogy bármit mondtam volna, bontottam a vonalat. Csak ültem a síri csöndben és az anyám szavait hallottam visszhangozni a fejemben, újra és újra. Újra csörgött a telefon, de ezúttal Rufus volt az.
- Istenem, Rufus, úgy örülök, hogy beláttad és...
- Meguntam. Ezt az egészet. - vágott közbe ijesztően rezignált hangon - Meguntam várni, hogy felelősséget vállalj, hogy titkok nélkül éljünk, hogy végre egyenrangú félként kezelj Lil! Azt hittem képes leszek alkalmazkodni az Upper East Side szabályaihoz, de feladom, vége.
A vonal elcsendesedett és vártam, hogy mondjon valamit, mert az én torkon annyira kiszáradt, mint még soha ezelőtt. Valami szörnyű érzés marta a torkomat.
- Azért hívtalak, - szólt bele újra a telefonba - hogy tudd... most adtam át a válási papírokat az ügyvédednek.
Nem szoktam végszót írni, de azt hiszem most ide kívánkozik egy rövid magyarázat. Tehát a történet a valóságban a 18. fejezet után áll jelenleg, az azt követő részek csak Blair álmában történtek meg, a történetben nem.
