Névcsere

Mivel némi információmorzsát elejtettek a forgatókönyvírók, ezért próbálok alkalmazkodni - ha másban nem is - nevekben legalább. Így tehát Louis nővére hivatalosan Beatrice és nem Caroline, ahogy én azt tippeltem, ezért átírom a vonatkozó részekben (lásd: More than enough).
Remélem senkit nem kavarok meg különösebben, annyit szeretnék csupán, hogy a szereplők stimmeljenek.
A következő fejezet pedig napok kérdése, ígérem.

Rolling in the deep - Ch.5

Jöjjön hát az eddigi leghosszabb és remélhetőleg kellően izgalmas rész. Azt hiszem, most már teljesen külön utakon járunk, a sorozat és én, de az ötletek egyre csak jönnek, úgyhogy kénytelen vagyok leírni.:) Bármilyen irányú hozzászólás, bárhol (komment, chat, akár e-mail) igazi örömünnep nekem, szóval hajrá!
Lily


 ~~~Blair~~~
Fehérséget láttam mindenhol és hideg vásznat éreztem a bőrömön. A neon fényétől képtelen voltam kinyitni a szemem, pedig ismeretlen hangok szűrődtek a tudatomba és tudni akartam, jól hallok-e. A karomra támaszkodtam, hogy felüljek, amikor erős fájdalom nyilalt a bal csuklómba.
- B., nem szabad felkelned! Jézus, az infúziót is kitépted a kezedből! Gyere, feküdj vissza az ágyba, az orvos azt mondta, pihenned kell legalább holnapig. Nyugodj meg, Louis is itt van, csak elküldtem kávéért, mert most értem ide Los Angelesből, tudod, az időeltolódás...Gyere, teszek ide egy párnát a hátad mögé, hogy felülhess. Így jó? Blair?
- Ki vagy te?

~~~Serena~~~
- Blair, ne csináld! Tudom, hogy hatalmas trauma ért, de nem menekülhetsz el. Most nem, így nem. - ennyit voltam képes mondani a sírás határán.
- Nem tudom ki maga és hogy kerültem ide! Azonnal engedjen el!
- Kérlek, B. térj magadhoz, ne viccelj! - ráztam meg a vállánál kissé hisztérikusan.
- Vegye le a kezét rólam! Audrey Hepburn vagyok, velem nem bánhat így! - vergődött és kapálózott barátnőm, akár egy kalitkába zárt madár.
Ebben a pillanatban ijedtem meg igazán, mert tisztán láttam, Blair komolyan gondolja, amit mond. Fogalma sincs róla ki ő, Louis vagy én. Próbáltam nem kimutatni, mennyire kétségbe ejt ez a helyzet; tudtam, egyikőnknek sem tenne jót jelenleg, ha összeroskadnék. Ezért pókerarccal megnyugtattam és ágyba fektettem személyiségzavaros barátnőmet és amint lecsukta a szemeit, futva indultam Dr. Andrews-ért. Több perces hiábavaló rohanás után kifulladva álltam meg a nővérpultnál.
- Elnézést nővér, Dr. Andrews-t keresem! - hadartam el levegő után kapkodva, de még csak válaszra sem méltattak.
- Hé, maga ott! Hallja, amit mondok? - szóltam újra, ingerülten.
- Ne türelmetlenkedjen kisasszony, attól nem válaszolok hamarabb.
Éreztem, ahogy milliónyi szitokszó tolul egymásba az agyamban, arra várva, hogy az elsőtől az utolsóig a főnővérre záporozzon, de tudtam, hogy semmire nem mennék vele, úgyhogy nagy levegőt vettem és újra nekikezdtem.
- Elnézést, de azonnal meg kell találnom a doktor urat, mert Miss Waldorf felébredt és nem emlékszik semmire.
Ez telibe talált, a nővér döbbent arccal nézett rám és a következő mozdulattal már tárcsázta is a megfelelő csipogót.
 - Dr. Andrews azonnal itt lesz.
Még vissza sem tért a munkájához, az olyannyira keresett orvos máris előttem állt tekintélyt parancsoló fehér köpenyével és nyakon átvetett sztetoszkópjával.
 - Mi a probléma, Miss van der Woodsen?
 - Blair végre felébredt, de … de nem emlékszik semmire. Saját magára sem.
 - Mit kérdezett tőle? Felzaklatták a kérdések? – faggatott a doktor és közben megindultunk az ötös kórterem felé.
- Nem tudtam semmit kérdezni, mert már a látványomtól kiborult és azt kezdte el hajtogatni, hogy ő Audrey Hepburn és engedjem el. Dr. Andrews, meggyógyul, igaz? – álltam meg hirtelen, a felismeréstől lefagyva, hogy mindez maradandó is lehet. Képtelen voltam tovább visszatartani a könnyeimet, melyek azóta gyűltek, hogy Anya elmondta, mi történt Nate és Chuck gépével. Most pedig ez. A lábaimból úgy szállt ki az erő, úgy csuklottak össze, mintha egy marionettbábu lennék.
- Jól vagyok, nincs semmi baj - mondtam feltartott kézzel és könny áztatta arccal - kérem, menjen és vele foglalkozzon!
Feltápászkodtam egy közeli székre és falnak döntött fejjel vártam arra a pár mondatra, ami mindannyiunk jövőjét meghatározza. Nem is sejtettem mennyire.

Hello Upper East Side!
Én sem vagyok kőszívű, mi több meglehetősen aggódom fő pletykaforrásaimért, ezért arra kérlek titeket New York befolyásos fiataljai, keressétek meg Chuck Basst és Nate Archibaldot. A kezetek mindenhová elér, bízom bennetek. 
Csóközön, Gossip Girl

~~~Blair~~~
Tudhatnák, hogy mennem kell filmforgatásra, engem nem zárhatnak be ide! Azonnal el kell innen mennem, nem maradhatok itt egy perccel sem tovább. Kapargatni kezdtem az infúziós tű ragasztószalagját a kezemről, miközben a lábaim már a mamuszban voltak. Amint megszabadultam az összes kórházi kelléktől, magamra vettem a köntöst és halk léptekkel kiléptem a szobából.

 Kissé tanácstalanul indultam el jobbra, próbáltam láthatatlan szellem módjára megtalálni a kijáratot. Majdnem a folyosó végére értem, a lépcsőkhöz, amikor megláttam a szőke lányt, ahogy a doktorral beszél. Tisztán hallottam minden szavukat.
- Nos, Miss Waldorf ún. pszichogén amnéziában szenved. Ezt leginkább súlyos stresszhelyzetek, komoly traumatikus élmények váltják ki, mint jelen esetben is.
- De képes lesz valaha emlékezni? Kérem, mondja, hogy van rá esély...
- Nézze, Miss van der Woodsen, az orvostudomány többnyire gyógyulásról számol be, akár órákon, napokon belül, de nem akarom elhallgatni...akadtak páciensek, akiknek soha nem tért vissza az emlékezetük.
Miről beszélnek? Miféle amnézia? Egyszerűen nem értem ezt az egészet. Teljesen jól vagyok, semmi bajom, miért akarnak mindenáron ágyhoz kötni és gyógyszereket tömni belém? Tényleg meg kell szöknöm innen, amilyen gyorsan csak lehet.
- ...doktor úr, Ön szerint mit tehetünk az emlékek felidézéséért?
- Ha jól tudom egy halálhír volt, amiről utoljára tudomást szerzett, igaz?
- Igen, egy nagyon fontos személy, Chuck Bass halálhíre volt az...
Hirtelen milliónyi apró szikrát éreztem a testem minden pontján és csak egyetlen dolog visszahangzott az agyamban: Chuck Bass. Chuck Bass. Chuck Bass. Honnan ismerem én ezt a nevet? Miért érzem úgy, hogy ez a név fontos számomra? Szinte éreztem, ahogy az agyam maximális teljesítményen dolgozik a feladvány megfejtéséért. A teljes kétségbeesés határán újabb szavak szivárogtak be a tudatomba.
- ...élete szerelme...
Minden a helyére kattant, egészen az utolsó kirakósig. Chuck. Úristen. ÚRISTEN. Nem halhattál meg, nem. Nem és nem. Szeretlek, úgyhogy nem.
- Egy további körülmény nehezíti a beteg helyzetét, nehéz lesz feldolgoznia. Miss Waldorf gyermeket vár.

More than enough - Ch.4

Kedves Mindenki!
Óriási elnézést a késésért, de két hete költöztem haza Erasmusos félévemből és hát utólagos adminisztráció plusz az akklimatizálódás. Ezt a részt még Milánóban kezdtem el, de mostanra szabadult fel az agyam annyira, hogy be is fejezzem, remélem nem okozok csalódást. Roppant boldoggá tenne, ha kapnék visszajelzéseket, előre is nagyon köszönöm.
Lily


~~~Beatrice~~~
- Fogalmam sincs, miről beszélsz! - fordított nekem hátat ingerülten leendő menyem, de mielőtt becsaphatta volna előttem az ajtót, beléptem a szobába.
- Ugyan Blair, kérlek! Louis nyilvánvalóan nem lát tovább a rózsaszín ködnél, elhisz mindent, amit mondasz neki, de én itt állok mögötte és látok mindent. Mindent. - hangsúlyoztam ki az utolsó szót.
Blair csendesen és falfehéren leült az ágy szélére és a megadás sóhajával lehajtotta a fejét. Éreztem, ahogy szétárad bennem a győzelem öröme.
- De megállapodhatunk... - húztam el a mézesmadzagot.
- Most… zsarolsz? – nézett rám kikerekedett, csillogó szemekkel.
- Édes kicsi Blair, mennyire naiv vagy, mennyire bájosan naiv. Hiába magoltad be a komplett európai történelmet, fogalmad sincs mit jelent a Grimaldi név! - rivalltam rá - Nem engedhetjük meg, hogy egy amerikai újgazdag fruska, aki a múlt héten még gimnáziumi királynőt játszott, a családunk részévé váljon.
- Louis ebbe nem nyugodna bele! Szeret engem.
Egy rövid kacaj tört elő belőlem, amitől a riadt arcra egyre komolyabb kétség jelei ültek ki.
- Szeret, igen, tudom. De a sok tanulás alatt igazán észrevehetted volna, hogy ez nálunk mit sem számít. Szerinted Albert szerelemből vette el Charlene Wittstockot?
- De hát ő sem nemesi származású! - kapaszkodott Blair az utolsó szalmaszálba.
- Igaz, de Albert a monacói herceg jelenleg és törvényes utódja kell, hogy szülessen. Ami pedig a nem éppen makulátlan előéletét és az életkorát illeti, nos, találni kellett valakit...De az öcsém ennél sokkal fiatalabb és előkelőbb. Madeline svéd hercegnőnél tökéletesebbet pedig nem is találhatnánk számára. Nem mész hozzá az öcsémhez, higgy nekem. - a kegyelemdöfés felett érzett örömnél nincs is édesebb, ébredtem rá és kivonultam a szobából.

 ~~~Blair~~~
Éreztem, hogy megfordul velem a világ. Ahogy egy apró ponttá zsugorodok össze, amit bármilyen szellő felkaphat. Tudtam, hogy amit Beatrice mondott, az utolsó szóig igaz vagy idő kérdése és az lesz. Az egész gyerekkorom nem szólt másról, mint a Waldorf név befolyásosságának sulykolásáról, akkor miért érzem ezt az utóbbi időben kizárólag hátránynak?
Hallottam, ahogy az ajtó becsukódik és hívatlan vendégem elsétál. Az agyamban milliószám cikázó kérdéssel sétáltam az ablakhoz, hogy meglepődve vegyem észre, a nap már felkelőben van. A tengerre néző kilátás és a gyönyörűen fénylő víztükör átvette az irányítást a gondolataimban és egészen felvidított. Ebből a kellemes érzésből újfent egy zörej zökkentett ki, ezúttal egy halk kopogás az ajtómon. Az imént felgyülemlett összes haraggal és keserűséggel indultam el, hogy ezúttal felülkerekedjek Beatrice gőgjén.
- Mit szeretnél még a fejemhez vágni? - téptem fel az ajtót és hadartam el, ami eszembe jutott.

~~~Louis~~~
- Blair, mi a baj? Járt itt nálad valaki? - álltam döbbenten.
- A nővéred volt itt. Közölte, hogy nem vagyok és soha nem is leszek neked elég jó, a családodra szégyent hoznék és ő mindenáron meg fogja akadályozni a házasságunkat. Miért gyűlöl ennyire Louis? Én annyira próbálok tökéletes lenni...
Hallottam, ahogy szóról szóra egyre sírósabbá válik a hangja, amit pedig mondani készültem neki, amiért jöttem, attól minden lesz, csak boldogabb nem. Őszintén szólva nagyon is féltem a reakciójától.
- ...hihetetlen, hogy még egy esélyt sem ad, hogy megmutathassam, képes lennék...
- Blair, valójában azért jöttem, mert mondanom kell neked valamit. - egy vöröslő, könnyes szempár nézett fel rám.

- Mi történt? Megijesztesz...
Képtelen voltam belekezdeni. Féltettem őt is és magamat is. Jó vége nem lehet, de nem akartam látni Blairt ilyen állapotban. Képtelen lennék elviselni.
- Louis! Kérlek, mondd el - megszorította a kezemet és a szemeimet kereste a tekintetével.
- Szerelmem, szeretném, ha tudnád én mindig itt leszek neked, akárhogy is döntesz. Szeretlek, tiszta szívemből. Ezt tudnod kell.
Ekkor - mint a filmekben - lelassult az idő, megfagyott a  levegő és mindketten arra vártunk, hogy újra megszólaljak.
- Könyörgöm, mondd el végre!
- Blair... - szólaltam meg alig hallhatóan - Chuck meghalt...

Who am I now? - Ch.3

~~~Serena~~~
Pár percig egész egyszerűen nem jött ki hang a számon, hiába próbálkoztam vele. Csak kapkodtam a levegőt, éreztem, ahogy végigfut a torkomon, le egészen a tüdőmig és vissza, éreztem, ahogy a szívem kihagy pár ütemet. Mikor végre meg tudtam szólalni, akkor is csak annyit kérdeztem fojtott hangon: - Hol?
- Los Angelesbe indultak, - itt képtelen voltam elfojtani egy halk sikolyt - de az Erie-tó felett eltűntek. Azóta nem lehet velük felvenni a kapcsolatot - halkult el anya hangja. Időtlenül hosszú, döbbent csönd következett.
- Drágám, én a házi őrizet miatt nem tudok annál többet tenni, mint hogy felhívok pár ismerőst, de Rufus már elindult, hogy kiderítsen valamit...
- De miért repültek arra? - szakadt ki belőlem az első kérdés, ami összeállt a fejemben.
- Fogalmam sincs Serena, de kérlek, ne gondolj azonnal a legrosszabbra!
- Anya, most le kell tennem - vágtam közbe. Az agyam egyik pillanatról a másikra 150%-on kezdett el dolgozni.
- Serena, maradj vonal... - a többit már nem hallottam, mert az összecsukott telefont a párnak közé dobtam. Ugyanazzal a lendülettel már a szekrénynél álltam, de a következő pillanatban egy arc suhant át a gondolataimon: - Úristen, Blair! - kaptam a szám elé a kezem és a szekrény mentén a padlóra csúsztam.

~~~Blair~~~
Éjfél óta forgolódtam az ágyamban, képtelen voltam elaludni. Louis az épület másik szárnyában volt, a saját szobájában, mert az itteni hagyományoknak megfelelően a jegyes pár az esküvő előtt nem aludhat közös ágyban. Két ember tudna megnyugtatni: az egyik nem léphet a szobámba, a másik pedig jelenleg az életembe. Tudtam, éreztem, ha újra látnám, minden amit mondott és amit én elhittem neki, - hiába volt igaz -  egy szempillantás alatt foszlana semmivé és képtelen lennék újra elhagyni.
Hosszas vívódás után a szívem meggyőzte az eszemet, hogy egy baráti üzenettől még nem szegem meg a saját magamnak tett ígéretemet.
"Chuck, remélem jól vagy, itt mindenki túl európai, ha érted mire gondolok? Ölellek, Blair"
Megnyomtam a küldés gombot, mielőtt meggondoltam volna magam.
Hosszú percekig néma csöndben vártam a válaszra. Bolond vagy Blair, teljesen bolond - gondoltam, de egy apró nesz visszarántott a valóságba. Az ajtó felől jött; olyan volt, mintha valaki be akart volna lopózni a szobába. Felkaptam Az ártatlanság korát az éjjeli szekrényemről és lábujjhegyen az ajtó mellé lopóztam. Mikor már olyan közel voltam, hogy a 'betörő' légzését is hallottam, összeszedtem minden bátorságomat és hirtelen kitártam az ajtót.
Legnagyobb megdöbbenésemre Beatrice állt előttem, nem kevésbé meglepődve.
- Mit csinálsz te itt?
- Beszélnem kell veled!
- Az éjszaka közepén? Nem halaszthatnánk reggelre?
- Nem.
- Beatrice, kérlek...
- Tudok a titkodról!

~~~Chuck~~~
Láttam, ahogy a szél belekap a szoknyájába, láttam a haját lobogni, de nem fordult felém. Minden egyes lépéssel távolabb került tőlem, hiába futottam utána. Tudtam, ha most elengedem, soha többé nem látom újra.
- Blair! Blair! - kiáltottam teljes erőből a távolodó alak után.
- Hagyd, fiam! - fogta meg valaki a vállamat hirtelen.
- Apa? Hogy kerülsz Te ide? Meghaltál...
Bart nem szólt semmit, mert tudta, magamtól is ráébredek a válaszra.
- Én is halott vagyok?


Kérhetek visszajelzést, jó vagy rossz az irány, amerre haladok? Köszönöm.

The girl from Monaco - Ch.2

Mindenekelőtt szeretném megköszönni a hozzászólásokat, igyekszem a tanácsokat megfogadni illetve minél jobb irányba elindítani a történetet. Az esetleges helyesírási hibákért előre elnézést, mikor még nagyon figyelni kellett rá (középiskola), ment rendesen, mióta nem kell (egyetem), valószínűleg lanyhult a figyelmem. Azt pedig már most látom, hogy nem fogom tudni követni az ötödik évadot, mert ahogy szép lassan kiszivárognak forgatási infók...hogy is mondjam...nem ugyanarra megyünk. De sebaj, ez várható volt, úgyhogy megyek előre, aztán csak remélni merem, hogy keresztezem néha a forgatókönyvírók gondolatait. Ennyi bevezető után pedig jöjjön a második fejezet, remélem nem okozok csalódást. Lily

~~~Blair~~~
Zúgott a fejem és a képek furcsa szögben és kissé homályosan álltak a szemem előtt. A földön fekszem? Próbáltam visszaemlékezni, hogyan kerültem a padlóra, de Serena hangja volt az utolsó, amit képes voltam felidézni.
- Blair? - rázta meg valaki a vállamat.
Átfordítottam a fejemet és egy ismerős lány térdelt mellettem, de csak egy fél perc múlva ugrott be, ki is ő.
- Megismersz? - nézett rám, de láthatólag nem sok reményt fűzött a dologhoz.
- Igen, persze, Beatrice vagy, Louis húga. - válaszoltam már felülve, de még mindig eléggé kótyagos fejjel.
- De mi történt? Mert én már csak eszméletlenül találtalak itt.
Egy pillanatra elgondolkodtam. - A vércukrom leesett, otthon ettem utoljára.
- Na akkor sürgősen szerzek neked valamit, két perc és jövök. - mielőtt kiment volna, még segített felülni az ágyra és a kezembe adta a telefont. Az utolsó fogadott hívás tényleg S.-től jött, újrahívtam.
- Jézusom, Blair, mi történt? - hadarta elég hangosan a vonal másik végén Serena.
- Nyugi, nyugi, elájultam, de már minden rendben. - feküdtem hanyatt a gyönyörű ágyon.

- Biztos vagy benne?
- Nem. - mondtam nagyon halkan és a torkom összeszorult.

New York hölgyei, irány a Victrola, most azonnal!
Két kedvenc aranyifjúnk a fullasztó időt pár karton whiskeyvel próbálja átvészelni, de láthatólag nem vetik meg a finom társaságot sem. 
Hajrá lányok, nagy a tét, válasszatok, Chuck vagy Nate?
Csóközön, Gossip Girl


~~~Nate~~~
Bár még csak délután 4 óra van, Chuck és én már a Victrolaban ülünk, módfelett hiányos ruházatú hölgyek és igen márkás skót italok társaságában. Az üzleti élethez felnőttünk, de mindkettőnk magánélete darabokban, úgyhogy a napjaink mostanság bárokban érnek véget, ami kiválóan alkalmas arra, hogy elfelejtsük azokat, akiket el kell. Chuck Blairt, én pedig...Serenat. Igen, hiába volt mellettem több tucat lány az utóbbi években, - akikről néha még én is elhittem, hogy fontosak számomra - rá kellett jönnöm, hogy mind csak afféle menekülés volt részemről. Mostanra nincs kétség: Ő az, aki kell. Az egyetlen porszem a gépezetben, hogy Serena nem így gondolja.
-Hé, Archibald, ne vágj már ilyen gyászos képet! Ez a hölgy majd segít jobb kedvre derülni! - azzal a barátom elém vezetett egy roppant csinos táncost.
- Szia szépfiú - ült az ölembe a lány, karjait átvetve a vállamon - hogyan tudok segíteni? - kérdezte kacér hangon, majd megcsókolt.
Hirtelen mozdulattal a derekánál fogva magam mellé ültettem a lányt és Chuckhoz fordultam.
- Tudom, hogy a túránkat elhalasztottuk kicsit, de most azonnal Los Angelesbe kell mennünk!
- Mi? Túl sokat ittál, ülj vissza és játssz még egy kicsit! - intett le a kanapén elterült barátom.
- Nem, oda kell mennem! Beszélnem kell vele! - álltam fel, kissé bizonytalanul.
- Ne legyél ostoba Nate! Nem kellesz neki - vágta oda gúnyosan Chuck és megfogta az ingemet, hogy annál fogva próbáljon meg visszatartani. Mérges lettem és a gallérjánál fogva rántottam fel, hogy a szemébe mondhassam: - Azért, mert te elcseszted és elengedted, nekem nem kell! Veled vagy nélküled, de megyek! - visszalöktem a lányok közé és az ajtó felé indultam.
- Várj már - hallottam a hátam mögül - a magángéppel sokkal hamarabb ott leszünk.

~~~Serena~~~
Az éjszaka kellős közepén a telefon szűnni nem akaró csörgésére ébredtem fel.
- Anya? Baj van? - kérdeztem automatikusan, de még csukott szemekkel.
- Serena, ne ijedj meg, de...
Most már kipattant a szemem. - De? Mi történt Anya? Eric-kel van valami?
Csak egy nagy sóhajt hallottam és halk szipogást.
- Anya?
- Serena...Nate és Chuck gépe eltűnt.

Maybe the same - Ch.1

Hello Upper East Side!
Találjátok ki, kit láttunk az imént a JFK reptéren gépre szállni? Nos, Blair Waldorf úgy tűnik Európa meghódítására indul, Chuck Bass pedig új szállodájával köti le a figyelmét. A rossz fiú felnőni látszik, csak én gondolom így?
Hosszú, forró nyár elég nézünk New York, elő a naptejekkel, irány a medence, én itt leszek nektek!
Csóközön, Gossip Girl

~~~Blair~~~
Útban Monaco felé, a hercegi magángépen csukott szemmel ültem Louis mellett; újra és újra a jótékonysági bál estéje járt a fejemben. Az utolsó percek, az utolsó mondatok. Képtelen voltam elfelejteni, amit Chuck mondott: "Megérdemled a tündérmesédet!"
Utólag visszagondolva, akkor és ott nőttünk fel mindketten végleg. De igaza volt; annyi sebet ejtettünk egymáson, hiába a nagy szerelem, mégsem működik. Egyszerre vonzzuk és taszítjuk egymást. Illetve vonzottuk és taszítottuk. Szokatlan még a gondolat, hogy mostantól Louis-hoz tartozom. A herceghez, akire kislány korom óta vártam, most itt ül mellettem és egy hónapon belül a felesége leszek. Erre vágytam mindig. Akkor mi ez az űr, amit érzek?
- Blair, kedvesem, nézz ki az ablakon! - riadtam fel a tört angolsággal elhangzó mondatra.
- Igen? - kinéztem és a tengert láttam, meg a zöld tájat. Fogalmam sem volt hol járhatunk.
- Ez itt Monaco, a hazám - fogta meg a kezem és húzott magához közelebb - és mostantól a Tiéd is. - mosolygott rám. Egy szót sem tudtam szólni.
- Nem tudom, hogy mi járhat a fejedben, de ígérem, mindent megteszek, hogy itt boldogabb legyél mint valaha. Szeretlek.
- Én is szeretlek - válaszoltam és bár még elég erőtlenül hangzott, éreztem, hogy képes leszek idővel szívből is kimondani. Remélhetőleg az esküvő körüli szervezés leköti majd minden gondolatomat és nem lesz időm azon gondolkodni mi történik New Yorkban. Az egyetlen ember, akire otthonról szükségem volt - de rá mindennél jobban - az Serena. Már majdnem előkaptam a telefonomat, hogy felhívjam, de rájöttem, hogy jobb, ha Louis nem tudja éppen mi jár a fejemben. Megvárom míg egyedül leszek.

~~~Serena~~~
Még mindig képtelen voltam felfogni, hogy az egyik legnagyobb filmstúdió los angelesi irodájában ülök, szemben David O. Russell-el, aki engem kért fel, hogy az asszisztense legyek egy könyv...mit egy könyv, az egyik kedvencem filmre adaptálásában. Azt hiszem ezt hívják úgy; az álmok valóra válnak. Ami már éppen rám fért, a Dan-Nate-Ben triász és Anya bírósági ügye után. El kellett jönnöm otthonról, különben is, az egyedüli, aki maradásra bírhatott volna, éppen a hercegével ül, ha nem is a fehér lovon, de garantáltam az álomjövő felé repülve. Neki is így a legjobb, másképp soha nem tudott volna elszakadni Chucktól, az esküvői teendői pedig segíteni fognak neki, hogy...
- Miss van der Woodsen? - szakított félbe egy erőteljes férfihang a fülem mellett.
- Igen? - fókuszáltam hirtelen az asztal túloldalára - Elnézést Mr. Russell, csak elkalandoztam.
- Azt látom, háromszor szóltam, mire észrevett. Megkérhetem, hogy tegeződjünk? Serena, igaz?
Elmosolyodtam. - Megtiszteltetés ura...David.
- Rendben, akkor beszéljük át, miről is lenne szó. Azt már tudom, hogy kívülről tudja a Szépek és átkozottakat, de látott már valaha forgatókönyvet?
- Igazság szerint... - mielőtt totálisan leírtam volna magam a telefonom megmentett. Blair neve volt a kijelzőn; csak pár napja váltunk el, fogalmam sem volt miért hívhat. - Elnézést, ezt fel kell vennem. - azzal kiléptem az előtérbe.
- B., valami baj van? - kérdeztem azonnal.
- Ó, Serena, el sem hinnéd! Ez még az álmaimnál is szebb. Varázslatos. Látnod kell, most azonnal!
Megnyugodtam, hogy nincs semmi gond. - Jaj B., annyira örülök neked, de most nem mehetek. Velem is fantasztikus dolog történt, tudod mennyire szeretem Fitzgerald regényeit...úgy tűnik, ott lehetek, mikor film készül az egyikből-még mindig nagyon furcsán hangzott így kimondva és a tudattól újra mosolyra húzódott a szám. Egy váratlan zaj rántott vissza a gondolataimból.
- Blair, ott vagy? Blair?
De a vonal túloldalán csak szaggatott pittyegés hallatszott.

Hello Upper East Side!
Itt egy új Gossip Girl fanfiction, ami onnan indul, ahol a negyedik évad abbamaradt. Remélhetőleg meg tudok felelni az igényeknek; a sorozathűségnek és a kellően ármánykodó és fordulatokban gazdag történetvezetésnek, de nyilvánvalóan lesznek eltérések, a jövőbe én sem látok (ha valaki igen, szóljon), de azért próbálom nyomon követni az aktualitásokat. Az első post napok kérdése, illetve, hogy elég mélyen tudok-e aludni, ezáltal álmodni, mert akkor jönnek a legjobb ötletek. Nem fog egyezni a véleményünk, ez borítékolható, ezért kérlek, hogy írd le mit gondolsz, aztán majd jutunk valamire. Az új évad kezdetéig írok, aztán úgyis kiderül, hogy érdemes-e tovább.
Addig is üdv,
Lily