If you hate me, let me know - Ch.8

Kedves Olvasók,
őszintén sajnálom a késedelmet, az egyetemen kívül semmi használhatót nem tudok felhozni a mentségemre, ezért egyrészt szeretném megköszönni a szavazatokat, folytatni fogom a történetet, másrészt szeretném ezzel a résszel végleg érvényre juttatni, hogy teljesen más irányba indultam el, mint a forgatókönyvírók. Ettől kezdve ez az én Gossip Girl folytatásos történetem, saját kútfőből merített ötletekkel, bármilyen egyezés innentől pusztán a véletlen műve...természetesen, amit a komplett történetvezetés megkíván a logikai bukfencek kikerülése érdekében, az itt is jelen lesz.
A következő fejezetet hamarabb hozom, becsszó.
Lily

~~~Serena~~~
Valószínűleg mostanra fél Monaco minket keres, hiszen Blairt úgy hoztam ki a kórházból, akár egy illegális csempészárut szokás a határon át. Már rég az óceán felett repültünk, amikor újra eszembe jutott a beszélgetésem Nate-el. Bár fel se hívtam volna! Mennyire ostoba vagyok...
- Mi van veled? - jött a kérdés a mellettem lévő ülés felől. -Látom, hogy valami bánt.
- Semmi fontos, legalábbis annál nem fontosabb, hogy Te rendben hazaérkezz, utána majd megtalálom a módját, hogy rendezzem a dolgokat Nate... - hirtelen a szám elé kaptam a kezem, mint aki valami égbekiáltó bűnt említett. Blair azonnal lecsapott a dologra.
- Nate? Ti most...újra? - szorította meg a kezem várakozásteljesen.
- Nem, dehogyis! - hárítottam. - Nincs semmi! Csak tudod, most, hogy azt hittem nem látom újra, rájöttem mennyire...mennyire hiányzik.
- Hiszen ez nagyszerű Serena! Azt hittem már soha nem...- B. hirtelen elhallgatott, a telefonja után nyúlt és két pillanattal később halálra vált arccal fordult újra felém. - Ő írt.

~~~Dan~~~
Döbbenet, hogy egyáltalán gondolkozom azon, amit az a nőszemély mondott. Ki lehetett egyáltalán? Az egyetlen, akire gondolni tudtam, Vanessa volt, de az ő hangját ezer közül is felismerném és nem vele beszéltem. De most nem ez volt a fontos; a lényeg, hogy bármi áron megakadályozzam, hogy a Vanity Fair lehozza a könyv Blairről szóló fejezetét! Te jó Isten, hallod magad Dan, miket beszélsz? Bármi áron?
A kezembe temettem a fejem és szinte éreztem, ahogy a kétségbeesés elönti az egész testemet. Pontosan olyan érzés volt, mintha azonnal ketté akarna hasadni a fejem. Tudtam, hogy nem jelenhet meg az a novella, de azt is tudtam, hogy ehhez komoly segítségre lesz szükségem. Távolról sem voltam meggyőződve arról, hogy a titokzatos női hang tulajdonosa segíthet, de ha ennyi mindent tud... Kizárólag Vanessa lehet az... senki más nem tudhat a Bennfentesről... gondolkozz Humphrey, gondolkozz!
Akármennyire mélyre ástam az emlékeimben, teljesen biztos voltam benne továbbra is, hogy soha nem említettem senkinek semmit. Senkinek, aki Blairt ismeri.

~~~Nate~~~
A Met lépcsői mellett vártam Charlie-ra, muszáj volt találkoznom vele, hogy elterelje a figyelmemet. Képtelen voltam felfogni, hogy nem találják Chuckot. Még gondolat szintjén kimondani is fájdalmas volt, hogy mi történik, ha mégsem... Egy hűvös, de bársonyos kéz takarta el előlem a szeptemberi napfényt. Hirtelen, lendületből fordultam meg és adtam egy csókot a piros ajkakra.

Szétáradt bennem a tesztoszteron, szinte hallottam a szívem őrült zakatolását. Micsoda furcsa, beteg játéka a sorsnak, hogy eddig ilyet csak egy valaki közelében éreztem. Úgy tűnik, a rokoni kapcsolatok többről szólnak, mint puszta genetikáról. Lassan levegőt is alig kaptam és olyannyira belefeledkeztünk egymásba, hogy alig vettük észre a lányt, aki Charlie vállát kocogtatta széles mosoly kíséretében.
- Ivy, ezer éve nem láttalak! Mit csinálsz itt a Nagy Almában?
- Ne haragudjon, de valakivel összekever. - jött furcsán goromba hangszínen a válasz.
- Persze, hogy összekever... - próbáltam hamar elejét venni a további félreértéseknek, de az ismeretlen nem hagyta annyiban.
- Ugyan Ivy, osztálytársak voltunk Beverly Hillsben! Őt talán becsaphatod - vetett felém egy kissé szánó pillantást -, de engem nem...Mindenesetre, ha magadra találsz, összeülhetnénk egy kávéra. Itt a számom - adott át egy papírt pár számmal és egy névvel, a következő pillanatban pedig már ott sem volt.
- Ez mi volt? - vettem el a kezeimet a barátnőm derekáról és inkább összefontam magam előtt. A papírra néztem, majd újra a zöld szempárba. - Kate nagyon magabiztosnak tűnt.
- Nate, kérlek, tényleg felülsz ennek? New Yorkban vagyunk, minden második sarkon van egy elmebeteg! Én is megijedtem, de lépjünk túl rajta...azt a hülye cetlit meg dobjuk ki! - kapott a nálam lévő papírdarab után, de mielőtt elvehette volna, zsebre tettem a kezem.
- Igazad van, ne is foglalkozzunk vele. Kisebb hatásszünetet tartottam és egyúttal az agyam is maximális fokozaton dolgozott. - De azt áruld már el, honnan tudta, hogy te éppen Los Angeles nyugati részén végezted el a gimnáziumot?
A levegő azonnal megfagyott körülöttünk.

~~~Blair~~~
Már sötétedett mire megláttam a Kennedy reptér gyönyörű fényeit. A hazatérés örömét jelenti ez a milliónyi apró fénygömb. Jelentené, ha nem azért jönnék haza, hogy eltemessem életem szerelmét. Leginkább az emlékét. A sok fájdalom színtiszta acéllá változtatta a bensőmet, komolyan hiszem, hogy a könnytartalékaim már az utolsókat rúgják. A kegyelemdöfést az utolsó üzenet adta meg. A szolgáltató hibájából csak most érkezett... Az Üzenet.
Már több százszor átolvastam, mégis látnom kellett újra.

Már a Victrola sem a régi Nélküled. Viccelek Waldorf, pardon hercegnő. 
Hiányzol, Chuck

Úgy kapaszkodtam ebbe a pár szóba, mintha az életem függött volna tőle. De hiszen függ is...és nem csak az enyém. Mindketten a csodára várunk.

Dark and bright lights - Ch.7

Kedves Olvasók,
elnézést a kisebb késedelemért, a sok jogi szakzsargon érezhetően letompítja az agyamat, nehezebb fogalmazni, de végre sikerült befejeznem és egész hosszú lett, remélem újra tudok meglepetést okozni.
Némi kétséget is meg kell osszak; egyrészről tudom, hogy nehezen tudom majd függetleníteni magam az új évad részeitől, lehetséges, hogy az ihlet is eltűnik és ezzel kapcsolatos a kérdésem is: folytassam tovább így is? Attól függetlenül, hogy mostanra a napnál is világosabb, hogy két ellentétes irányba haladnak ők és én. Annyira kérnélek Titeket, hogy a bal oldalt kreált szavazódobozba (az új rész adásba kerüléséig működik) adjátok le a voksokat, köszönöm.
Lily


~~~Serena~~~
Kérdések milliói cikáztak a fejemben, de válasz sehonnan nem érkezett rájuk. Egyetlen gondolat volt a napnál is világosabb: Blairnek meg kell nyugodnia, bármekkora hazugság árán is. Segítséget kell kérnem, Nate-nek segítenie kell nekem!!
- Halló? Itt vagy még? Serena? - a vonal túloldaláról érkező ingerült hang rántott vissza a valóságba.
- Nate...azt mondod, hogy Chuck - nehezen, de levegőt vettem - él?
- Persze, hiszen most keresik fél Észak-Amerikára kiterjedően. Sem a repülőgép roncsainál, sem a tóban nem találtak egyetlen holttestet sem, vagyis élnie kell... igaz? - éreztem némi megingást a telefon túlsó végén.
- Bár úgy lenne, édes Istenem, Nate - most fogtam föl igazán, hogy kivel beszélek - tudod mennyire féltem, mennyire iszonyatosan rettegtem, hogy soha többé nem hallom a hangod?

Szaggatott, alig hallható szuszogás töltötte be a vonalat és azonnal rádöbbentem, mekkora ostobaságot követtem el az imént. Hiszen Nate a unokatestvéremmel, Charlieval jár, végre valakivel, aki megérdemli őt. Hogy lehetek ennyire bolond és önző? Volt esélyem, de eljátszottam.
- Nate, felejtsd el, amit mondtam, vedd úgy, hogy fel sem hívtalak! Találd meg Chuckot és... - mielőtt újra bármi kínosat mondhattam volna, láttam, ahogy Blair hirtelen felül az ágyán és a köntöse után nyúl.
- Mennem kell, később beszélünk! - csaptam le a telefont, miközben megindultam a kórterem másik felébe - B., mi a fenét csinálsz? Nem kelhetsz fel!
- Serena, azonnal New Yorkba kell mennünk megkeresni... - azzal hirtelen felállt, de lábai jó pár nappal ezelőtt értek utoljára talajt és bár láttam rajta a rettentő elszántságot, a teste nem tudta feldolgozni ezt azonnal. Ha nem ebben a pillanatban érek oda és fogom meg a vállát, újabb összecsuklás lett volna belőle.
- Hagyj, megy egyedül is! - mordult rám ingerülten, de a következő pillanatban már esdeklően nézett rám - Könyörgöm segíts, meg kell őt találnom...
- Blair tudod, hogy segítek, de nem ugrálhatsz, gondolj a... - úgy villantotta rám a szemeit, hogy a szavam elakadt. Gondoltam, hogy nagyon nehezen fogja viselni, de ennyire?
- Csak segíts! - mondta a fogain keresztül szűrve és a kezeimet lesöpörve magáról, elindult az ajtó felé.
-Várj - ugrottam közé és a kilincs közé - Louis bármikor visszajöhet! Adj fél órát és mindent elintézek.
- Köszönöm - hallottam egy sóhajszerű hangot és láttam, hogy visszasétál az ágyához. 

~~~Lily~~~
Csak ültem a kanapén és nem tértem magamhoz. Létezik, hogy amennyit ad az élet, ugyanannyit el is vesz? Bármit megadnék, ha most teljesülne a legnagyobb kívánságom. Egy meleg, simogató kezet éreztem meg a hátamon.
- Drágám, gyere enned kellene valamit. - próbálkozott finoman Rufus.
- Most nem megy, egy falat sem. - ráztam meg a fejem nyomatékosításképpen.
- Ezzel nem segítesz senkin...
- Nem érted, hogy nem tudok enni? - pattantam fel ingerülten és a férjem felé fordultam - Hogy tudsz most egyáltalán bármi másra gondolni?
- Tudod nagyon bánt, hogy azt hiszed, nem rázott meg, ami történt. Éppen ellenkezőleg, a saját figyelmemet is el akarom terelni... - lehajtott fejjel indult el a lépcső felé.
Majd' megszakadt a szívem, hogy lehettem ilyen érzéketlen. Rufus után mentem és hátulról teljes erőmmel átöleltem. Felém fordult és olyan szorosan karoltuk egymást, ahogy csak lehetett és minden akaraterőm ellenére kicsordultak a könnyeim.
- Nagyon hiányozni fogsz Charles... - mormoltam bele a sós lé áztatta ingbe.

~~~Beatrice~~~
- Tudok egy kiváló ajánlatot, amit nem fog tudni visszautasítani!
- De kivel beszélek? - módfelett élvezettel töltött el ez a bizonytalanság, amit a vonal túloldalán hallottam.
- Az most nem fontos, a lényeg, hogy némi apróságot elvárok cserébe.
- Fogalmam sincs miről beszél, érti? Hagyjon békén!
- És ha azt mondom, hogy el tudom intézni, hogy ne következzen be amitől annyira fél? Mit gondolna az Upper East Side, nem igaz?
- Ki az isten maga? - ordított bele beszélgetőpartnerem a telefonba, amivel csak tovább csigázta játékkedvemet.
- Elég, ha annyit tud, elég befolyásos vagyok ahhoz, hogy ne jelenjen meg a könyve...Dan.
- Honnan tudja a nevemet? Ki beszélt magának a könyvről? Ha Vanessa, akkor...
- Nyugalom, most nem ő volt - kacagtam fel gúnyosan - de nem a forrásom a fontos, hanem a feltételeim.
Mély csönd állt be és mikor már azt hittem esélytelen a dolog, felhangzott a kérdés:
- Mit kellene tennem?
Szinte drogként száguldott végig a testemen a győzelem érzése, végre újra én tartok mindent kézben, én mozgatom a szálakat. Szinte el is felejtettem ezt az érzést; a manipulálás mámoros érzését.
- Csábítsa el Blair Waldorfot!

Old, lost memories - Ch.6

Hello Upper East Side!
Igazi szikrázó bomba száll New York egén, robbanásra készen, a gyújtózsinór végén pedig egy könyv: Bennfentes címmel. Sajnos a szerző nem én vagyok, de semmi jóra ne számítsatok drágáim, hatalmas pusztítást ígérhetek! Ilyen az, ha a csillámba sár vegyül, hoppá...
Csóközön, Gossip Girl  

~~~Blair~~~
Hogyan? Nem értem. Gyerek? Nem, nem lehet. Emlékszem a tesztre, negatív volt, NEGATÍV az istenit! Tudom, hogy nem lehetek terhes…Chuck…nem…
A gondolatok úgy szakadtak ki belőlem, mintha vasmarokkal tépték, szaggatták volna a mellkasom. Minden az agyamon átfutó szó fájt, úgy éreztem, savval töltötték fel minden porcikámat. Az egész világ egy pillanat alatt vált értékelhetetlen semmivé, kusza összességgé, egy nagy valamivé, ami nem érdekel többé. Az utolsó dolog, amit éreztem; ahogy az egész testem megadja magát a gravitációnak és tudatom a kellemes tudatlanságba távozik.
- Szerelmem, kérlek, nézz rám! Annyira sajnálom, hogy nem voltam itt, mikor legutóbb felébredtél. Szeretném, ha tudnád, a legfontosabb dolog vagy az életemben! – éreztem, ahogy Louis egy puszit nyom a homlokomra és finoman megsimogatja a kezem. Képtelen lettem volna szembe nézni vele, így a kegyetlen, de hasznos hallgatást választottam.
- Ne aggódj Louis, minden rendben lesz! Dr. Andrews szerint nincs semmilyen szervi elváltozás, csupán idegileg terhelte túl, amit hallott. A memóriája erre némi rövidzárlattal válaszolt, ami rövid időn belül helyre fog állni.
- Hidd el Serena, ha tudom, hogy ez lesz belőle, soha nem mondtam volna semmit Charlesról…
A szívembe olyan átható fájdalom nyilallt, amiről nem is képzeltem, hogy létezik. Az eszem tudta, hogy nem lehetséges, a szívem mégis most készült megszakadni. Lassan kinyitottam a szemeim, amit meglátott és megértett az egyetlen ember, akinek képes lehetek beszélni, mindarról az űrről, ami bennem tátong.
- Louis, azt hiszem le kellene pihenned pár órára, itt vagy a kórházban, mióta Blairt behozták.
- Nem vagyok fáradt. – ellenkezett vőlegényem.
Vőlegény. Ez volt az a dolog, amire most a legkevésbé sem volt szükségem. Most, hogy az emlékeim a helyükre kerültek, azt kívántam bár maradtam volna boldog tudatlanságban.

Az utolsó csepp a pohárban egy csokor babarózsa volt az ágyam melletti éjjeli szekrényen. Empire State Building...mikor még minden olyan végtelenül egyszerű volt. Éppen abban a pillanatban csukódott be az ajtó Louis mögött, amikor ömleni kezdtek a könnyek a szememből.
- Serena, kérlek mondd, hogy semmi sem igaz! Könyörgöm... - zsugorodtam össze a létező legkisebb pózba és adtam át magam a zokogásnak.

~~~Nate~~~
- Miért nem tud senki semmi használható információt adni? - már képtelen voltam máshogy levezetni a feszültséget, ki kellett ordítanom magamból.
- Uram, higgye el, megteszünk minden tőlünk telhetőt.
- Úgy tűnik, mégsem. A barátom eltűnt és maguk nem tesznek semmit! Érti? SEMMIT! Minek vannak maguk rendőrök? - az elkeseredettség beszélt belőlem, képtelen voltam kontrollálni magam.
- Kérem, Mr. Archibald, nyugodjon meg! Már több tucat kollégám foglalkozik Mr. Bass felkutatásával. Az illetékes kanadai hatóságokkal is felvettük a kapcsolatot, amint tudok valamit, Önt fogom elsőként értesíteni, ígérem.
- Azt jól teszi...- a telefon csörgése szakította félbe a következő szitokáradatomat. Serena volt az.
- Kérlek, szállj fel az első Monacoba tartó gépre, szükségem van rád!
- Serena, mi történt?
- Blairrel van baj, jönnöd kell!
- Képtelen vagyok, Chuckot kell megtalálnom, most nem hagyhatom itt az államokat!
- De hát...de...ő meghalt...
- Hogyan? Honnan veszed ezt? Serena, ki mondta ezt neked?

Névcsere

Mivel némi információmorzsát elejtettek a forgatókönyvírók, ezért próbálok alkalmazkodni - ha másban nem is - nevekben legalább. Így tehát Louis nővére hivatalosan Beatrice és nem Caroline, ahogy én azt tippeltem, ezért átírom a vonatkozó részekben (lásd: More than enough).
Remélem senkit nem kavarok meg különösebben, annyit szeretnék csupán, hogy a szereplők stimmeljenek.
A következő fejezet pedig napok kérdése, ígérem.

Rolling in the deep - Ch.5

Jöjjön hát az eddigi leghosszabb és remélhetőleg kellően izgalmas rész. Azt hiszem, most már teljesen külön utakon járunk, a sorozat és én, de az ötletek egyre csak jönnek, úgyhogy kénytelen vagyok leírni.:) Bármilyen irányú hozzászólás, bárhol (komment, chat, akár e-mail) igazi örömünnep nekem, szóval hajrá!
Lily


 ~~~Blair~~~
Fehérséget láttam mindenhol és hideg vásznat éreztem a bőrömön. A neon fényétől képtelen voltam kinyitni a szemem, pedig ismeretlen hangok szűrődtek a tudatomba és tudni akartam, jól hallok-e. A karomra támaszkodtam, hogy felüljek, amikor erős fájdalom nyilalt a bal csuklómba.
- B., nem szabad felkelned! Jézus, az infúziót is kitépted a kezedből! Gyere, feküdj vissza az ágyba, az orvos azt mondta, pihenned kell legalább holnapig. Nyugodj meg, Louis is itt van, csak elküldtem kávéért, mert most értem ide Los Angelesből, tudod, az időeltolódás...Gyere, teszek ide egy párnát a hátad mögé, hogy felülhess. Így jó? Blair?
- Ki vagy te?

~~~Serena~~~
- Blair, ne csináld! Tudom, hogy hatalmas trauma ért, de nem menekülhetsz el. Most nem, így nem. - ennyit voltam képes mondani a sírás határán.
- Nem tudom ki maga és hogy kerültem ide! Azonnal engedjen el!
- Kérlek, B. térj magadhoz, ne viccelj! - ráztam meg a vállánál kissé hisztérikusan.
- Vegye le a kezét rólam! Audrey Hepburn vagyok, velem nem bánhat így! - vergődött és kapálózott barátnőm, akár egy kalitkába zárt madár.
Ebben a pillanatban ijedtem meg igazán, mert tisztán láttam, Blair komolyan gondolja, amit mond. Fogalma sincs róla ki ő, Louis vagy én. Próbáltam nem kimutatni, mennyire kétségbe ejt ez a helyzet; tudtam, egyikőnknek sem tenne jót jelenleg, ha összeroskadnék. Ezért pókerarccal megnyugtattam és ágyba fektettem személyiségzavaros barátnőmet és amint lecsukta a szemeit, futva indultam Dr. Andrews-ért. Több perces hiábavaló rohanás után kifulladva álltam meg a nővérpultnál.
- Elnézést nővér, Dr. Andrews-t keresem! - hadartam el levegő után kapkodva, de még csak válaszra sem méltattak.
- Hé, maga ott! Hallja, amit mondok? - szóltam újra, ingerülten.
- Ne türelmetlenkedjen kisasszony, attól nem válaszolok hamarabb.
Éreztem, ahogy milliónyi szitokszó tolul egymásba az agyamban, arra várva, hogy az elsőtől az utolsóig a főnővérre záporozzon, de tudtam, hogy semmire nem mennék vele, úgyhogy nagy levegőt vettem és újra nekikezdtem.
- Elnézést, de azonnal meg kell találnom a doktor urat, mert Miss Waldorf felébredt és nem emlékszik semmire.
Ez telibe talált, a nővér döbbent arccal nézett rám és a következő mozdulattal már tárcsázta is a megfelelő csipogót.
 - Dr. Andrews azonnal itt lesz.
Még vissza sem tért a munkájához, az olyannyira keresett orvos máris előttem állt tekintélyt parancsoló fehér köpenyével és nyakon átvetett sztetoszkópjával.
 - Mi a probléma, Miss van der Woodsen?
 - Blair végre felébredt, de … de nem emlékszik semmire. Saját magára sem.
 - Mit kérdezett tőle? Felzaklatták a kérdések? – faggatott a doktor és közben megindultunk az ötös kórterem felé.
- Nem tudtam semmit kérdezni, mert már a látványomtól kiborult és azt kezdte el hajtogatni, hogy ő Audrey Hepburn és engedjem el. Dr. Andrews, meggyógyul, igaz? – álltam meg hirtelen, a felismeréstől lefagyva, hogy mindez maradandó is lehet. Képtelen voltam tovább visszatartani a könnyeimet, melyek azóta gyűltek, hogy Anya elmondta, mi történt Nate és Chuck gépével. Most pedig ez. A lábaimból úgy szállt ki az erő, úgy csuklottak össze, mintha egy marionettbábu lennék.
- Jól vagyok, nincs semmi baj - mondtam feltartott kézzel és könny áztatta arccal - kérem, menjen és vele foglalkozzon!
Feltápászkodtam egy közeli székre és falnak döntött fejjel vártam arra a pár mondatra, ami mindannyiunk jövőjét meghatározza. Nem is sejtettem mennyire.

Hello Upper East Side!
Én sem vagyok kőszívű, mi több meglehetősen aggódom fő pletykaforrásaimért, ezért arra kérlek titeket New York befolyásos fiataljai, keressétek meg Chuck Basst és Nate Archibaldot. A kezetek mindenhová elér, bízom bennetek. 
Csóközön, Gossip Girl

~~~Blair~~~
Tudhatnák, hogy mennem kell filmforgatásra, engem nem zárhatnak be ide! Azonnal el kell innen mennem, nem maradhatok itt egy perccel sem tovább. Kapargatni kezdtem az infúziós tű ragasztószalagját a kezemről, miközben a lábaim már a mamuszban voltak. Amint megszabadultam az összes kórházi kelléktől, magamra vettem a köntöst és halk léptekkel kiléptem a szobából.

 Kissé tanácstalanul indultam el jobbra, próbáltam láthatatlan szellem módjára megtalálni a kijáratot. Majdnem a folyosó végére értem, a lépcsőkhöz, amikor megláttam a szőke lányt, ahogy a doktorral beszél. Tisztán hallottam minden szavukat.
- Nos, Miss Waldorf ún. pszichogén amnéziában szenved. Ezt leginkább súlyos stresszhelyzetek, komoly traumatikus élmények váltják ki, mint jelen esetben is.
- De képes lesz valaha emlékezni? Kérem, mondja, hogy van rá esély...
- Nézze, Miss van der Woodsen, az orvostudomány többnyire gyógyulásról számol be, akár órákon, napokon belül, de nem akarom elhallgatni...akadtak páciensek, akiknek soha nem tért vissza az emlékezetük.
Miről beszélnek? Miféle amnézia? Egyszerűen nem értem ezt az egészet. Teljesen jól vagyok, semmi bajom, miért akarnak mindenáron ágyhoz kötni és gyógyszereket tömni belém? Tényleg meg kell szöknöm innen, amilyen gyorsan csak lehet.
- ...doktor úr, Ön szerint mit tehetünk az emlékek felidézéséért?
- Ha jól tudom egy halálhír volt, amiről utoljára tudomást szerzett, igaz?
- Igen, egy nagyon fontos személy, Chuck Bass halálhíre volt az...
Hirtelen milliónyi apró szikrát éreztem a testem minden pontján és csak egyetlen dolog visszahangzott az agyamban: Chuck Bass. Chuck Bass. Chuck Bass. Honnan ismerem én ezt a nevet? Miért érzem úgy, hogy ez a név fontos számomra? Szinte éreztem, ahogy az agyam maximális teljesítményen dolgozik a feladvány megfejtéséért. A teljes kétségbeesés határán újabb szavak szivárogtak be a tudatomba.
- ...élete szerelme...
Minden a helyére kattant, egészen az utolsó kirakósig. Chuck. Úristen. ÚRISTEN. Nem halhattál meg, nem. Nem és nem. Szeretlek, úgyhogy nem.
- Egy további körülmény nehezíti a beteg helyzetét, nehéz lesz feldolgoznia. Miss Waldorf gyermeket vár.

More than enough - Ch.4

Kedves Mindenki!
Óriási elnézést a késésért, de két hete költöztem haza Erasmusos félévemből és hát utólagos adminisztráció plusz az akklimatizálódás. Ezt a részt még Milánóban kezdtem el, de mostanra szabadult fel az agyam annyira, hogy be is fejezzem, remélem nem okozok csalódást. Roppant boldoggá tenne, ha kapnék visszajelzéseket, előre is nagyon köszönöm.
Lily


~~~Beatrice~~~
- Fogalmam sincs, miről beszélsz! - fordított nekem hátat ingerülten leendő menyem, de mielőtt becsaphatta volna előttem az ajtót, beléptem a szobába.
- Ugyan Blair, kérlek! Louis nyilvánvalóan nem lát tovább a rózsaszín ködnél, elhisz mindent, amit mondasz neki, de én itt állok mögötte és látok mindent. Mindent. - hangsúlyoztam ki az utolsó szót.
Blair csendesen és falfehéren leült az ágy szélére és a megadás sóhajával lehajtotta a fejét. Éreztem, ahogy szétárad bennem a győzelem öröme.
- De megállapodhatunk... - húztam el a mézesmadzagot.
- Most… zsarolsz? – nézett rám kikerekedett, csillogó szemekkel.
- Édes kicsi Blair, mennyire naiv vagy, mennyire bájosan naiv. Hiába magoltad be a komplett európai történelmet, fogalmad sincs mit jelent a Grimaldi név! - rivalltam rá - Nem engedhetjük meg, hogy egy amerikai újgazdag fruska, aki a múlt héten még gimnáziumi királynőt játszott, a családunk részévé váljon.
- Louis ebbe nem nyugodna bele! Szeret engem.
Egy rövid kacaj tört elő belőlem, amitől a riadt arcra egyre komolyabb kétség jelei ültek ki.
- Szeret, igen, tudom. De a sok tanulás alatt igazán észrevehetted volna, hogy ez nálunk mit sem számít. Szerinted Albert szerelemből vette el Charlene Wittstockot?
- De hát ő sem nemesi származású! - kapaszkodott Blair az utolsó szalmaszálba.
- Igaz, de Albert a monacói herceg jelenleg és törvényes utódja kell, hogy szülessen. Ami pedig a nem éppen makulátlan előéletét és az életkorát illeti, nos, találni kellett valakit...De az öcsém ennél sokkal fiatalabb és előkelőbb. Madeline svéd hercegnőnél tökéletesebbet pedig nem is találhatnánk számára. Nem mész hozzá az öcsémhez, higgy nekem. - a kegyelemdöfés felett érzett örömnél nincs is édesebb, ébredtem rá és kivonultam a szobából.

 ~~~Blair~~~
Éreztem, hogy megfordul velem a világ. Ahogy egy apró ponttá zsugorodok össze, amit bármilyen szellő felkaphat. Tudtam, hogy amit Beatrice mondott, az utolsó szóig igaz vagy idő kérdése és az lesz. Az egész gyerekkorom nem szólt másról, mint a Waldorf név befolyásosságának sulykolásáról, akkor miért érzem ezt az utóbbi időben kizárólag hátránynak?
Hallottam, ahogy az ajtó becsukódik és hívatlan vendégem elsétál. Az agyamban milliószám cikázó kérdéssel sétáltam az ablakhoz, hogy meglepődve vegyem észre, a nap már felkelőben van. A tengerre néző kilátás és a gyönyörűen fénylő víztükör átvette az irányítást a gondolataimban és egészen felvidított. Ebből a kellemes érzésből újfent egy zörej zökkentett ki, ezúttal egy halk kopogás az ajtómon. Az imént felgyülemlett összes haraggal és keserűséggel indultam el, hogy ezúttal felülkerekedjek Beatrice gőgjén.
- Mit szeretnél még a fejemhez vágni? - téptem fel az ajtót és hadartam el, ami eszembe jutott.

~~~Louis~~~
- Blair, mi a baj? Járt itt nálad valaki? - álltam döbbenten.
- A nővéred volt itt. Közölte, hogy nem vagyok és soha nem is leszek neked elég jó, a családodra szégyent hoznék és ő mindenáron meg fogja akadályozni a házasságunkat. Miért gyűlöl ennyire Louis? Én annyira próbálok tökéletes lenni...
Hallottam, ahogy szóról szóra egyre sírósabbá válik a hangja, amit pedig mondani készültem neki, amiért jöttem, attól minden lesz, csak boldogabb nem. Őszintén szólva nagyon is féltem a reakciójától.
- ...hihetetlen, hogy még egy esélyt sem ad, hogy megmutathassam, képes lennék...
- Blair, valójában azért jöttem, mert mondanom kell neked valamit. - egy vöröslő, könnyes szempár nézett fel rám.

- Mi történt? Megijesztesz...
Képtelen voltam belekezdeni. Féltettem őt is és magamat is. Jó vége nem lehet, de nem akartam látni Blairt ilyen állapotban. Képtelen lennék elviselni.
- Louis! Kérlek, mondd el - megszorította a kezemet és a szemeimet kereste a tekintetével.
- Szerelmem, szeretném, ha tudnád én mindig itt leszek neked, akárhogy is döntesz. Szeretlek, tiszta szívemből. Ezt tudnod kell.
Ekkor - mint a filmekben - lelassult az idő, megfagyott a  levegő és mindketten arra vártunk, hogy újra megszólaljak.
- Könyörgöm, mondd el végre!
- Blair... - szólaltam meg alig hallhatóan - Chuck meghalt...

Who am I now? - Ch.3

~~~Serena~~~
Pár percig egész egyszerűen nem jött ki hang a számon, hiába próbálkoztam vele. Csak kapkodtam a levegőt, éreztem, ahogy végigfut a torkomon, le egészen a tüdőmig és vissza, éreztem, ahogy a szívem kihagy pár ütemet. Mikor végre meg tudtam szólalni, akkor is csak annyit kérdeztem fojtott hangon: - Hol?
- Los Angelesbe indultak, - itt képtelen voltam elfojtani egy halk sikolyt - de az Erie-tó felett eltűntek. Azóta nem lehet velük felvenni a kapcsolatot - halkult el anya hangja. Időtlenül hosszú, döbbent csönd következett.
- Drágám, én a házi őrizet miatt nem tudok annál többet tenni, mint hogy felhívok pár ismerőst, de Rufus már elindult, hogy kiderítsen valamit...
- De miért repültek arra? - szakadt ki belőlem az első kérdés, ami összeállt a fejemben.
- Fogalmam sincs Serena, de kérlek, ne gondolj azonnal a legrosszabbra!
- Anya, most le kell tennem - vágtam közbe. Az agyam egyik pillanatról a másikra 150%-on kezdett el dolgozni.
- Serena, maradj vonal... - a többit már nem hallottam, mert az összecsukott telefont a párnak közé dobtam. Ugyanazzal a lendülettel már a szekrénynél álltam, de a következő pillanatban egy arc suhant át a gondolataimon: - Úristen, Blair! - kaptam a szám elé a kezem és a szekrény mentén a padlóra csúsztam.

~~~Blair~~~
Éjfél óta forgolódtam az ágyamban, képtelen voltam elaludni. Louis az épület másik szárnyában volt, a saját szobájában, mert az itteni hagyományoknak megfelelően a jegyes pár az esküvő előtt nem aludhat közös ágyban. Két ember tudna megnyugtatni: az egyik nem léphet a szobámba, a másik pedig jelenleg az életembe. Tudtam, éreztem, ha újra látnám, minden amit mondott és amit én elhittem neki, - hiába volt igaz -  egy szempillantás alatt foszlana semmivé és képtelen lennék újra elhagyni.
Hosszas vívódás után a szívem meggyőzte az eszemet, hogy egy baráti üzenettől még nem szegem meg a saját magamnak tett ígéretemet.
"Chuck, remélem jól vagy, itt mindenki túl európai, ha érted mire gondolok? Ölellek, Blair"
Megnyomtam a küldés gombot, mielőtt meggondoltam volna magam.
Hosszú percekig néma csöndben vártam a válaszra. Bolond vagy Blair, teljesen bolond - gondoltam, de egy apró nesz visszarántott a valóságba. Az ajtó felől jött; olyan volt, mintha valaki be akart volna lopózni a szobába. Felkaptam Az ártatlanság korát az éjjeli szekrényemről és lábujjhegyen az ajtó mellé lopóztam. Mikor már olyan közel voltam, hogy a 'betörő' légzését is hallottam, összeszedtem minden bátorságomat és hirtelen kitártam az ajtót.
Legnagyobb megdöbbenésemre Beatrice állt előttem, nem kevésbé meglepődve.
- Mit csinálsz te itt?
- Beszélnem kell veled!
- Az éjszaka közepén? Nem halaszthatnánk reggelre?
- Nem.
- Beatrice, kérlek...
- Tudok a titkodról!

~~~Chuck~~~
Láttam, ahogy a szél belekap a szoknyájába, láttam a haját lobogni, de nem fordult felém. Minden egyes lépéssel távolabb került tőlem, hiába futottam utána. Tudtam, ha most elengedem, soha többé nem látom újra.
- Blair! Blair! - kiáltottam teljes erőből a távolodó alak után.
- Hagyd, fiam! - fogta meg valaki a vállamat hirtelen.
- Apa? Hogy kerülsz Te ide? Meghaltál...
Bart nem szólt semmit, mert tudta, magamtól is ráébredek a válaszra.
- Én is halott vagyok?


Kérhetek visszajelzést, jó vagy rossz az irány, amerre haladok? Köszönöm.