őszintén sajnálom a késedelmet, az egyetemen kívül semmi használhatót nem tudok felhozni a mentségemre, ezért egyrészt szeretném megköszönni a szavazatokat, folytatni fogom a történetet, másrészt szeretném ezzel a résszel végleg érvényre juttatni, hogy teljesen más irányba indultam el, mint a forgatókönyvírók. Ettől kezdve ez az én Gossip Girl folytatásos történetem, saját kútfőből merített ötletekkel, bármilyen egyezés innentől pusztán a véletlen műve...természetesen, amit a komplett történetvezetés megkíván a logikai bukfencek kikerülése érdekében, az itt is jelen lesz.
A következő fejezetet hamarabb hozom, becsszó.
Lily
~~~Serena~~~
Valószínűleg mostanra fél Monaco minket keres, hiszen Blairt úgy hoztam ki a kórházból, akár egy illegális csempészárut szokás a határon át. Már rég az óceán felett repültünk, amikor újra eszembe jutott a beszélgetésem Nate-el. Bár fel se hívtam volna! Mennyire ostoba vagyok...
- Mi van veled? - jött a kérdés a mellettem lévő ülés felől. -Látom, hogy valami bánt.
- Semmi fontos, legalábbis annál nem fontosabb, hogy Te rendben hazaérkezz, utána majd megtalálom a módját, hogy rendezzem a dolgokat Nate... - hirtelen a szám elé kaptam a kezem, mint aki valami égbekiáltó bűnt említett. Blair azonnal lecsapott a dologra.
- Nate? Ti most...újra? - szorította meg a kezem várakozásteljesen.
- Nem, dehogyis! - hárítottam. - Nincs semmi! Csak tudod, most, hogy azt hittem nem látom újra, rájöttem mennyire...mennyire hiányzik.
- Hiszen ez nagyszerű Serena! Azt hittem már soha nem...- B. hirtelen elhallgatott, a telefonja után nyúlt és két pillanattal később halálra vált arccal fordult újra felém. - Ő írt.
~~~Dan~~~
Döbbenet, hogy egyáltalán gondolkozom azon, amit az a nőszemély mondott. Ki lehetett egyáltalán? Az egyetlen, akire gondolni tudtam, Vanessa volt, de az ő hangját ezer közül is felismerném és nem vele beszéltem. De most nem ez volt a fontos; a lényeg, hogy bármi áron megakadályozzam, hogy a Vanity Fair lehozza a könyv Blairről szóló fejezetét! Te jó Isten, hallod magad Dan, miket beszélsz? Bármi áron?
A kezembe temettem a fejem és szinte éreztem, ahogy a kétségbeesés elönti az egész testemet. Pontosan olyan érzés volt, mintha azonnal ketté akarna hasadni a fejem. Tudtam, hogy nem jelenhet meg az a novella, de azt is tudtam, hogy ehhez komoly segítségre lesz szükségem. Távolról sem voltam meggyőződve arról, hogy a titokzatos női hang tulajdonosa segíthet, de ha ennyi mindent tud... Kizárólag Vanessa lehet az... senki más nem tudhat a Bennfentesről... gondolkozz Humphrey, gondolkozz!
Akármennyire mélyre ástam az emlékeimben, teljesen biztos voltam benne továbbra is, hogy soha nem említettem senkinek semmit. Senkinek, aki Blairt ismeri.
~~~Nate~~~
A Met lépcsői mellett vártam Charlie-ra, muszáj volt találkoznom vele, hogy elterelje a figyelmemet. Képtelen voltam felfogni, hogy nem találják Chuckot. Még gondolat szintjén kimondani is fájdalmas volt, hogy mi történik, ha mégsem... Egy hűvös, de bársonyos kéz takarta el előlem a szeptemberi napfényt. Hirtelen, lendületből fordultam meg és adtam egy csókot a piros ajkakra.
- Ivy, ezer éve nem láttalak! Mit csinálsz itt a Nagy Almában?
- Ne haragudjon, de valakivel összekever. - jött furcsán goromba hangszínen a válasz.
- Persze, hogy összekever... - próbáltam hamar elejét venni a további félreértéseknek, de az ismeretlen nem hagyta annyiban.
- Ugyan Ivy, osztálytársak voltunk Beverly Hillsben! Őt talán becsaphatod - vetett felém egy kissé szánó pillantást -, de engem nem...Mindenesetre, ha magadra találsz, összeülhetnénk egy kávéra. Itt a számom - adott át egy papírt pár számmal és egy névvel, a következő pillanatban pedig már ott sem volt.
- Ez mi volt? - vettem el a kezeimet a barátnőm derekáról és inkább összefontam magam előtt. A papírra néztem, majd újra a zöld szempárba. - Kate nagyon magabiztosnak tűnt.
- Nate, kérlek, tényleg felülsz ennek? New Yorkban vagyunk, minden második sarkon van egy elmebeteg! Én is megijedtem, de lépjünk túl rajta...azt a hülye cetlit meg dobjuk ki! - kapott a nálam lévő papírdarab után, de mielőtt elvehette volna, zsebre tettem a kezem.
- Igazad van, ne is foglalkozzunk vele. Kisebb hatásszünetet tartottam és egyúttal az agyam is maximális fokozaton dolgozott. - De azt áruld már el, honnan tudta, hogy te éppen Los Angeles nyugati részén végezted el a gimnáziumot?
A levegő azonnal megfagyott körülöttünk.
~~~Blair~~~
Már sötétedett mire megláttam a Kennedy reptér gyönyörű fényeit. A hazatérés örömét jelenti ez a milliónyi apró fénygömb. Jelentené, ha nem azért jönnék haza, hogy eltemessem életem szerelmét. Leginkább az emlékét. A sok fájdalom színtiszta acéllá változtatta a bensőmet, komolyan hiszem, hogy a könnytartalékaim már az utolsókat rúgják. A kegyelemdöfést az utolsó üzenet adta meg. A szolgáltató hibájából csak most érkezett... Az Üzenet.
Már több százszor átolvastam, mégis látnom kellett újra.
Már a Victrola sem a régi Nélküled. Viccelek Waldorf, pardon hercegnő.
Hiányzol, Chuck
Úgy kapaszkodtam ebbe a pár szóba, mintha az életem függött volna tőle. De hiszen függ is...és nem csak az enyém. Mindketten a csodára várunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése