Real Human Being - Ch.9

Drága Olvasók,
felesleges szavak helyett álljon itt a köszönetem minden eddigiért. Nem szeretnék túlzásokba és közhelyekbe bonyolódni, de egy írónak - legyen az világhírű vagy hobbi-amatőr (lásd én) - a visszajelzés olyan, mint színésznek a nézőközönség. Nélkülük is lehet, csak értelme nincs. Még egyszer köszönök minden biztató avagy kritikus szót, így jutok előre.
Lily

~~~Nate~~~
- Nézd Charlie... vagy hívhatlak Ivynak is? - szóltam tömény gúnnyal a hangomban. Az asztal túloldalán összerezzent egy arc, kilöttyent egy kis kávé is. Tudtam, hogy valamit titkol, de ötletem sem volt mi lehet olyan komoly, hogy nevet kelljen változtatnia. Várjunk...akkor a rokonság a van der Woodsen családdal, az is hazugság? Láttam, hogy látja, min gondolkozom. - Ideje, hogy véget vess ennek a színjátéknak.
- Nate, hihetetlen, hogy inkább annak az ismeretlennek hiszel és nem nekem - könnyáradat indult meg a piros pozsgás arcon - nagyon fáj, h-h-hogy... - kezdte el rázni a zokogás.
- Charlie, az Upper East Side-on nőttem fel, felismerem a műkönnyeket, kérlek, ne nehezítsd meg a dolgomat.
Mielőtt bármit reagálhatott volna, mindkettőnk telefonja apró csengő hangot hallatott. Régi híres/hírhedt ismerősünk volt az.

 

Hello Napfény, nézd csak kire vetül újra árnyék! 
Azt csiripelik a madárkáim, hogy Charlie Rhodes igazi állatrajongó, hiszen nyilvánosan keblére ölelte az amerikai kontinens legnagyobb viperáját, Georgina Sparksot. Lehet találgatni miről beszéltek, de van egy olyan halvány sejtésem, hogy nem a legújabb őszi trendekről, hacsak nem az ármánykodás váltja fel a vörös Louboutinokat... 
Csóközön, Gossip Girl

Nagyon lassan mertem csak felnézni, mert ez sokkal több volt annál, mint amit valaha is el tudtam képzelni. Egész New York tudja, hogy Georgina kéz a kézben jár a botránnyal és gonoszsággal. Nincs az a makulátlan jellem, akit ne tudna megnyerni magának.
- Tudod, sok mindenre gondoltam, de ez még csak eszembe sem jutott. Ez a nő nem egyszer tett már keresztbe a barátaimnak. Sajnálom, így nem megy; kettőnk között. - fogtam meg a dzsekimet és elléptem volna az asztaltól, ha nem fog meg egy jéghideg kéz.
- Segítséget kért. Csak segítséget! - szólt kétségbeesetten a hangja.
Hirtelen fordultam vissza felé és ragadtam meg a kelleténél kicsit erősebben a karjánál.
- Nate, ez fáj... - hallani hallottam, de semmi nem jutott el a tudatomig.
- Tényleg nem érted?! Ez a kígyó kis híján tönkretette Serena életét, hazudott a gyerekéről Dan-nek - ordítottam - és még sorolhatnám napestig. Azt akarom, hogy mondd el, miért találkoztál vele? Mit kért tőled? - kissé lecsillapodtam, mert őszintén szólva saját magamat is megleptem ezzel a reakcióval.
- Tudod én pedig kicsit furcsállom, hogy mostanában annyiszor szóba hozod Serenat. Sejtelmed sincs, mennyire rosszul esik.
- Hiszen ismered a múltunkat, ez sokkal többről szól... - egy pillanattal később rájöttem, hogy éppen az ellenkezőjét értem el ezzel a kurta mondattal, mint amit akartam.
- Vagy úgy! Így már értek mindent Nate Archibald. - már ő is hangosan beszélt -  Lehet, hogy Georgie nem a megtestesült jóindulat, de nem is várok tőle mást! Ti pedig előadjátok a szentet, aki a légynek sem tud ártani... Serena meg aztán...ugyan kérlek, mindent tudok róla és nem félek elmondani - a maró gúny szinte forró szurokként hatolt a fülembe.
- Mindent megtett érted az anyáddal szemben és hátba támadod?! - a lelkiismeret már az én torkomat is mardosta. - Milyen unokatestvér tesz ilyet?
- Nos, a létező legügyesebb. Engedd meg, hogy bemutatkozzam - állt elém és nyújtotta a kezét - Ivy Dickens.
Azzal hátat fordított és elegánsan kiballagott a kávézó ajtaján, sóbálványként maga mögött hagyva.

~~~Serena~~~
Tisztában voltam vele, hogy nagyon nehéz időszaknak nézek elébe. De B. reakciójára még én sem készültem fel. Az utolsó üzenet óta, amit a gépen kapott, csak ül és néz maga elé. Hiába kérdezek bármit, hiába ölelem át, semmi. Negyven percre ülünk egymás mellett némán, ijesztő.
A végére sem értem a gondolataimnak, amikor elhaladtunk a Victrola mellett és megláttuk, hogy óriási tömeg hömpölyög a bejárat körül.
- Álljon meg! - szólalt meg ellentmondást nem tűrő hangon Blair. - MOST!
A sofőr erősen a fékbe taposott, majdnem a padlóra zuhantam. B. feltépte az ajtót és rohanva indult meg a tömeg közepe felé.
- Mi folyik itt? MI FOLYIK ITT? - ordította tagoltan, szinte belesikítva az éjszakába. Két kézzel tolta el maga elől az embereket, olyan mozdulatokkal, mint amikor valaki a mocsárba ragad. Megragadta az egyik ajtónálló gallérját és mire odaértem, már fenyegetően zúdította rá a kérdéseket: - Mit képzel? Hogy gondolja, hogy partit adhat ebben a klubban? Hát ember maga egyáltalán?
Ekkor tudtam elkapni a kezét és megpróbáltam lefejteni az egyre bosszúsabb biztonsági őrről.
- Hagyj békén Serena! Nem látod mi történik? - replikázott nekem, miközben még mindig erősebben kapaszkodott az anyagba, semhogy tenni tudjak ellene bármit is.
- Blair gyere, könyörgöm menjünk haza! - próbálkoztam, hogy nagyobb kellemetlenségnek ne tegye ki magát. Ez most tényleg nem hiányozna. De mintha eddigi önmaga csak gyűjtötte volna az energiákat, hogy most egybe gyúrva zúdítsa rá a jelenlévőkre.
- Hogy képzeli...-láttam rajta, hogy egy hajszál választja el attól, hogy kibuggyanjanak a könnyei vagy hogy felpofozzon valakit - hogy merészelik egyáltalán a Victrola-t üzemeltetni, miközben Mr. Bassről azt sem tudják, él-e?
- Mr. Bass bent ül a VIP teremben. - válaszolta halálos nyugodtsággal az őr.
Két szívdobbanásnyi ideig megállt a világ, a kezek lehullottak a gallérról és egy reménykedő-rettegő szempár nézett vissza rám. A következő pillanatban pedig ahogy leállt, úgy fel is gyorsult minden, mert mire feleszméltem, már a dívány előtt álltunk.

Egy üveg whiskey, két táncoslány és Chuck társaságában.