Old, lost memories - Ch.6

Hello Upper East Side!
Igazi szikrázó bomba száll New York egén, robbanásra készen, a gyújtózsinór végén pedig egy könyv: Bennfentes címmel. Sajnos a szerző nem én vagyok, de semmi jóra ne számítsatok drágáim, hatalmas pusztítást ígérhetek! Ilyen az, ha a csillámba sár vegyül, hoppá...
Csóközön, Gossip Girl  

~~~Blair~~~
Hogyan? Nem értem. Gyerek? Nem, nem lehet. Emlékszem a tesztre, negatív volt, NEGATÍV az istenit! Tudom, hogy nem lehetek terhes…Chuck…nem…
A gondolatok úgy szakadtak ki belőlem, mintha vasmarokkal tépték, szaggatták volna a mellkasom. Minden az agyamon átfutó szó fájt, úgy éreztem, savval töltötték fel minden porcikámat. Az egész világ egy pillanat alatt vált értékelhetetlen semmivé, kusza összességgé, egy nagy valamivé, ami nem érdekel többé. Az utolsó dolog, amit éreztem; ahogy az egész testem megadja magát a gravitációnak és tudatom a kellemes tudatlanságba távozik.
- Szerelmem, kérlek, nézz rám! Annyira sajnálom, hogy nem voltam itt, mikor legutóbb felébredtél. Szeretném, ha tudnád, a legfontosabb dolog vagy az életemben! – éreztem, ahogy Louis egy puszit nyom a homlokomra és finoman megsimogatja a kezem. Képtelen lettem volna szembe nézni vele, így a kegyetlen, de hasznos hallgatást választottam.
- Ne aggódj Louis, minden rendben lesz! Dr. Andrews szerint nincs semmilyen szervi elváltozás, csupán idegileg terhelte túl, amit hallott. A memóriája erre némi rövidzárlattal válaszolt, ami rövid időn belül helyre fog állni.
- Hidd el Serena, ha tudom, hogy ez lesz belőle, soha nem mondtam volna semmit Charlesról…
A szívembe olyan átható fájdalom nyilallt, amiről nem is képzeltem, hogy létezik. Az eszem tudta, hogy nem lehetséges, a szívem mégis most készült megszakadni. Lassan kinyitottam a szemeim, amit meglátott és megértett az egyetlen ember, akinek képes lehetek beszélni, mindarról az űrről, ami bennem tátong.
- Louis, azt hiszem le kellene pihenned pár órára, itt vagy a kórházban, mióta Blairt behozták.
- Nem vagyok fáradt. – ellenkezett vőlegényem.
Vőlegény. Ez volt az a dolog, amire most a legkevésbé sem volt szükségem. Most, hogy az emlékeim a helyükre kerültek, azt kívántam bár maradtam volna boldog tudatlanságban.

Az utolsó csepp a pohárban egy csokor babarózsa volt az ágyam melletti éjjeli szekrényen. Empire State Building...mikor még minden olyan végtelenül egyszerű volt. Éppen abban a pillanatban csukódott be az ajtó Louis mögött, amikor ömleni kezdtek a könnyek a szememből.
- Serena, kérlek mondd, hogy semmi sem igaz! Könyörgöm... - zsugorodtam össze a létező legkisebb pózba és adtam át magam a zokogásnak.

~~~Nate~~~
- Miért nem tud senki semmi használható információt adni? - már képtelen voltam máshogy levezetni a feszültséget, ki kellett ordítanom magamból.
- Uram, higgye el, megteszünk minden tőlünk telhetőt.
- Úgy tűnik, mégsem. A barátom eltűnt és maguk nem tesznek semmit! Érti? SEMMIT! Minek vannak maguk rendőrök? - az elkeseredettség beszélt belőlem, képtelen voltam kontrollálni magam.
- Kérem, Mr. Archibald, nyugodjon meg! Már több tucat kollégám foglalkozik Mr. Bass felkutatásával. Az illetékes kanadai hatóságokkal is felvettük a kapcsolatot, amint tudok valamit, Önt fogom elsőként értesíteni, ígérem.
- Azt jól teszi...- a telefon csörgése szakította félbe a következő szitokáradatomat. Serena volt az.
- Kérlek, szállj fel az első Monacoba tartó gépre, szükségem van rád!
- Serena, mi történt?
- Blairrel van baj, jönnöd kell!
- Képtelen vagyok, Chuckot kell megtalálnom, most nem hagyhatom itt az államokat!
- De hát...de...ő meghalt...
- Hogyan? Honnan veszed ezt? Serena, ki mondta ezt neked?