Dark and bright lights - Ch.7

Kedves Olvasók,
elnézést a kisebb késedelemért, a sok jogi szakzsargon érezhetően letompítja az agyamat, nehezebb fogalmazni, de végre sikerült befejeznem és egész hosszú lett, remélem újra tudok meglepetést okozni.
Némi kétséget is meg kell osszak; egyrészről tudom, hogy nehezen tudom majd függetleníteni magam az új évad részeitől, lehetséges, hogy az ihlet is eltűnik és ezzel kapcsolatos a kérdésem is: folytassam tovább így is? Attól függetlenül, hogy mostanra a napnál is világosabb, hogy két ellentétes irányba haladnak ők és én. Annyira kérnélek Titeket, hogy a bal oldalt kreált szavazódobozba (az új rész adásba kerüléséig működik) adjátok le a voksokat, köszönöm.
Lily


~~~Serena~~~
Kérdések milliói cikáztak a fejemben, de válasz sehonnan nem érkezett rájuk. Egyetlen gondolat volt a napnál is világosabb: Blairnek meg kell nyugodnia, bármekkora hazugság árán is. Segítséget kell kérnem, Nate-nek segítenie kell nekem!!
- Halló? Itt vagy még? Serena? - a vonal túloldaláról érkező ingerült hang rántott vissza a valóságba.
- Nate...azt mondod, hogy Chuck - nehezen, de levegőt vettem - él?
- Persze, hiszen most keresik fél Észak-Amerikára kiterjedően. Sem a repülőgép roncsainál, sem a tóban nem találtak egyetlen holttestet sem, vagyis élnie kell... igaz? - éreztem némi megingást a telefon túlsó végén.
- Bár úgy lenne, édes Istenem, Nate - most fogtam föl igazán, hogy kivel beszélek - tudod mennyire féltem, mennyire iszonyatosan rettegtem, hogy soha többé nem hallom a hangod?

Szaggatott, alig hallható szuszogás töltötte be a vonalat és azonnal rádöbbentem, mekkora ostobaságot követtem el az imént. Hiszen Nate a unokatestvéremmel, Charlieval jár, végre valakivel, aki megérdemli őt. Hogy lehetek ennyire bolond és önző? Volt esélyem, de eljátszottam.
- Nate, felejtsd el, amit mondtam, vedd úgy, hogy fel sem hívtalak! Találd meg Chuckot és... - mielőtt újra bármi kínosat mondhattam volna, láttam, ahogy Blair hirtelen felül az ágyán és a köntöse után nyúl.
- Mennem kell, később beszélünk! - csaptam le a telefont, miközben megindultam a kórterem másik felébe - B., mi a fenét csinálsz? Nem kelhetsz fel!
- Serena, azonnal New Yorkba kell mennünk megkeresni... - azzal hirtelen felállt, de lábai jó pár nappal ezelőtt értek utoljára talajt és bár láttam rajta a rettentő elszántságot, a teste nem tudta feldolgozni ezt azonnal. Ha nem ebben a pillanatban érek oda és fogom meg a vállát, újabb összecsuklás lett volna belőle.
- Hagyj, megy egyedül is! - mordult rám ingerülten, de a következő pillanatban már esdeklően nézett rám - Könyörgöm segíts, meg kell őt találnom...
- Blair tudod, hogy segítek, de nem ugrálhatsz, gondolj a... - úgy villantotta rám a szemeit, hogy a szavam elakadt. Gondoltam, hogy nagyon nehezen fogja viselni, de ennyire?
- Csak segíts! - mondta a fogain keresztül szűrve és a kezeimet lesöpörve magáról, elindult az ajtó felé.
-Várj - ugrottam közé és a kilincs közé - Louis bármikor visszajöhet! Adj fél órát és mindent elintézek.
- Köszönöm - hallottam egy sóhajszerű hangot és láttam, hogy visszasétál az ágyához. 

~~~Lily~~~
Csak ültem a kanapén és nem tértem magamhoz. Létezik, hogy amennyit ad az élet, ugyanannyit el is vesz? Bármit megadnék, ha most teljesülne a legnagyobb kívánságom. Egy meleg, simogató kezet éreztem meg a hátamon.
- Drágám, gyere enned kellene valamit. - próbálkozott finoman Rufus.
- Most nem megy, egy falat sem. - ráztam meg a fejem nyomatékosításképpen.
- Ezzel nem segítesz senkin...
- Nem érted, hogy nem tudok enni? - pattantam fel ingerülten és a férjem felé fordultam - Hogy tudsz most egyáltalán bármi másra gondolni?
- Tudod nagyon bánt, hogy azt hiszed, nem rázott meg, ami történt. Éppen ellenkezőleg, a saját figyelmemet is el akarom terelni... - lehajtott fejjel indult el a lépcső felé.
Majd' megszakadt a szívem, hogy lehettem ilyen érzéketlen. Rufus után mentem és hátulról teljes erőmmel átöleltem. Felém fordult és olyan szorosan karoltuk egymást, ahogy csak lehetett és minden akaraterőm ellenére kicsordultak a könnyeim.
- Nagyon hiányozni fogsz Charles... - mormoltam bele a sós lé áztatta ingbe.

~~~Beatrice~~~
- Tudok egy kiváló ajánlatot, amit nem fog tudni visszautasítani!
- De kivel beszélek? - módfelett élvezettel töltött el ez a bizonytalanság, amit a vonal túloldalán hallottam.
- Az most nem fontos, a lényeg, hogy némi apróságot elvárok cserébe.
- Fogalmam sincs miről beszél, érti? Hagyjon békén!
- És ha azt mondom, hogy el tudom intézni, hogy ne következzen be amitől annyira fél? Mit gondolna az Upper East Side, nem igaz?
- Ki az isten maga? - ordított bele beszélgetőpartnerem a telefonba, amivel csak tovább csigázta játékkedvemet.
- Elég, ha annyit tud, elég befolyásos vagyok ahhoz, hogy ne jelenjen meg a könyve...Dan.
- Honnan tudja a nevemet? Ki beszélt magának a könyvről? Ha Vanessa, akkor...
- Nyugalom, most nem ő volt - kacagtam fel gúnyosan - de nem a forrásom a fontos, hanem a feltételeim.
Mély csönd állt be és mikor már azt hittem esélytelen a dolog, felhangzott a kérdés:
- Mit kellene tennem?
Szinte drogként száguldott végig a testemen a győzelem érzése, végre újra én tartok mindent kézben, én mozgatom a szálakat. Szinte el is felejtettem ezt az érzést; a manipulálás mámoros érzését.
- Csábítsa el Blair Waldorfot!