No rights, no lights - Ch.16 PART ONE

1 hónappal később

~~~Serena~~~
A templom maga volt a megtestesült álom. Az utolsó pillanatban ugyan, de minden a helyére került. A virágok ideértek Hollandiából és gyönyörűen terítették be a templomi padsorok közötti teret. A fehér szalagok minden apró szellőtől táncba kezdtek, a virágillat pedig az utolsó apró zugot is betöltötte. A vendégek mind megérkeztek, ez az év királyi esküvője - végre nem csak Anglia büszkélkedhet ilyennel - senki nem hagyta volna ki, hogy itt legyen. Kivéve egy valakit.

Chuck, ugye tudod, hogy itt lehetnél, ha akarnál? 
Nagyon szeretünk... ő is. Tarts ki!
xoxo, S.

Küldés gomb, nagy sóhaj. Igen, eredetileg én sem így képzeltem el ezt az esküvőt, de tudom, hogy B. boldog és ez a legfontosabb. Mióta elmondta, hogy Louis gyermekét hordja a szíve alatt, még inkább nyilvánvaló, hogy ennek így kell történnie. Szerencsére Harold is ideért, így Cyrusszal ketten tudják az oltárhoz kísérni a legszebb menyasszonyt, akit New York valaha látott.
Még 20 perc a kezdésig. Beléptem a szobába, ahol Blair öltözködött. Háttal ült nekem, de már így is lenyűgöző látványt nyújtott. Mindent áthatott az a finom báj, ami ő maga, amióta csak ismerem. A legerősebb nő, akit ismerek és a legjobb barátnőm, történjék bármi is.

- Lassan ideje indulnunk, nagyon várnak ránk. Igazából csak rád. - fejeztem be mosolyogva a mondatot és Blair felé nyújtottam a papírt, amin az esküje volt. Őszintén mondom, nehezemre esett nem elolvasni - hozzászoktam, hogy mindent tudjak, ami az Upper East Side-on történik, hiszen az én életem is nyitott könyv volt mindenki előtt. De felnőttem, nem vagyok többé az a szőke fruska, aki minden második pletyka főszereplőjeként díszeleg. Serena van der Woodsen önálló, felelősségteljes nő lett, aki saját maga irányítja az életét és a barátai mindig számíthatnak rá. Ahogy felmondtam magamnak ezt a kis monológot, észre sem vettem, hogy B. még mindig háttal ül nekem, a papír pedig továbbra is az én kezemben van.
- Valami történt? - hajoltam közelebb, de válasz nem érkezett, úgyhogy leguggoltam a szék mellé vigyázva, nehogy a gyönyörű uszályban kárt tegyek.
- Blair? Mi a gond? - láttam, hogy történt valami, mert a szeme csupa könny volt és nyomát sem találtam annak a fajta boldogságnak, ami mindig sugárzott róla. Egészen mostanáig.
- Olvasd fel az esküt. - szólt szinte suttogva.
- Ez a te dolgod lesz odabent, nem szeretném hamarabb hallani, mint Louis. - válaszoltam, habár ez nem volt maradéktalanul igaz.
- Olvasd fel... kérlek. - sóhajtotta újra. Némi habozás után nekikezdtem.

"Itt állunk Isten színe előtt és a mai nappal mindkettőnk élete örökre megváltozik. A két, eddig külön futó szál eggyé fonódik össze. Kevesen mondhatják el magukról, hogy megtalálják a szerelmet, de közülük is én vagyok a legszerencsésebb, mert én Rád találtam. Soha nem vártalak, nem tudtam, hogy jössz-e valaha, de egyszer csak ott voltál és tudtam. Az első pillanattól tudtam, mert magamat láttam benned és azt hiszem minden egyes korábbi lépésünkkel, tettünkkel, szavunkkal egymás felé tartottunk. Minden más csak hazugság - soha nem volt vagy lesz tökéletesebb az életem, mint amikor velem vagy.  Te tettél azzá, aki ma vagyok. A feleséged. Szeretlek."

 - B., hiszen ez gyönyörű! Látod, majdnem elsírtam magam?! - próbáltam elbagatellizálni a helyzetet, de semmi sem változott. És akkor rájöttem: Blair megijedt az elköteleződéstől. Tipikus tünet, legalábbis azt mondják - habár inkább a vőlegények szokták menekülőre fogni. Elé álltam és a két tenyerem közé fogtam az arcát.
- Drágám, fogalmam sincs mit érezhetsz most, tudod, hogy nem vagyok a hosszú távú kapcsolatok szakértője. Azt viszont tudom, hogy egy rendkívüli ember vagy, aki megérdemli a boldogságot, aminek a kapujában áll. Ne félj belépni rajta, rendben? Csodás anya és feleség leszel Louis mellett, tudom.
A könnyei ekkor kezdtek el patakokban ömleni, ami nagyon meglepett.
- Hát nem érted...? - szakadt ki belőle a kérdés kissé szaggatottan.
- Mit?
- Az esküt nem... nem Louis-nak írtam... - átszakadt a gát, egész testében rázta a zokogás.
A kezeim a meglepetés erejétől lehullottak a féltve keretezett arcról. Semmi kétség nem fért hozzá ki a címzett. Beletelt pár percbe mire meg tudtam szólalni.
- De azt hittem túlléptél... Chuckon? - a nevét csak nagyon halkan, félve mertem kimondani, tartva az általa okozott hatástól.
- Én is, de ma reggel úgy keltem fel, hogy egyetlen mondat visszhangzott a fejemben, amit neki mondtam. Megígértem neki, hogy örökké a családja maradok. És abban a pillanatban belém nyilallt, hogy szeretem. Hogy csak őt szeretem, minden egyéb verzió csak olcsó, hamis utánzat. De Louis gyermekét hordom a szívem alatt. Azt hiszem beleőrülök a tudatba, hogy nem lehetek az övé, - felnézett rám a kisírt szempár - de Louis-hoz képtelen vagyok hozzámenni, könyörgöm segíts.
- Blair, elhiszem, hogy ezt érzed, de gondold végig még egyszer. Olyan régóta vágysz mindarra, ami...
- Nem érted - vágott közbe - nem TUDOK hozzámenni. Képtelen vagyok megtenni. Ha nem tudod megérteni, csak fogadd el és tedd meg nekem, hogy beszélsz Louis-val. Mondd meg neki, hogy nagyon sajnálom, soha nem akartam bántani és ez csak az én hibám. Megteszed nekem Serena? - nézett rám válaszra várva. Bólintottam és segítettem neki kiszökni a hátsó ajtón - elvégre nem megértenem kell, hanem támogatni. Ez a barátok dolga.

Azt hittem a mai nappal egy évre előre letudtam a hirtelen meglepetéseket, de ahogy visszaértem az öltözőszobába, alkoholszag csapta meg az orromat és pontosan azon a széken, ahol pár perccel azelőtt még egy szökni készülő menyasszony ült, megtaláltam Chuckot egy üveg whisky-vel és az esküvel a kezében.
- Ne olvasd el! - kiáltottam rá és megindultam nagy léptekkel a szoba túlsó végéből, hogy megszerezzem a döntő bizonyítékot.
- Azt írtad hugi, hogy akár itt is lehetnék...meglepetés! Úgyis láthatom a ruháját, elvégre nem én vagyok a vőlegény, nem igaz? - keserű-részeg kacajjal nyugtázta felismerését, én pedig nem hittem, hogy egy menyasszonyszöktetésnél történhet ma rosszabb. Tévedtem.

...to be continued