More than enough - Ch.4

Kedves Mindenki!
Óriási elnézést a késésért, de két hete költöztem haza Erasmusos félévemből és hát utólagos adminisztráció plusz az akklimatizálódás. Ezt a részt még Milánóban kezdtem el, de mostanra szabadult fel az agyam annyira, hogy be is fejezzem, remélem nem okozok csalódást. Roppant boldoggá tenne, ha kapnék visszajelzéseket, előre is nagyon köszönöm.
Lily


~~~Beatrice~~~
- Fogalmam sincs, miről beszélsz! - fordított nekem hátat ingerülten leendő menyem, de mielőtt becsaphatta volna előttem az ajtót, beléptem a szobába.
- Ugyan Blair, kérlek! Louis nyilvánvalóan nem lát tovább a rózsaszín ködnél, elhisz mindent, amit mondasz neki, de én itt állok mögötte és látok mindent. Mindent. - hangsúlyoztam ki az utolsó szót.
Blair csendesen és falfehéren leült az ágy szélére és a megadás sóhajával lehajtotta a fejét. Éreztem, ahogy szétárad bennem a győzelem öröme.
- De megállapodhatunk... - húztam el a mézesmadzagot.
- Most… zsarolsz? – nézett rám kikerekedett, csillogó szemekkel.
- Édes kicsi Blair, mennyire naiv vagy, mennyire bájosan naiv. Hiába magoltad be a komplett európai történelmet, fogalmad sincs mit jelent a Grimaldi név! - rivalltam rá - Nem engedhetjük meg, hogy egy amerikai újgazdag fruska, aki a múlt héten még gimnáziumi királynőt játszott, a családunk részévé váljon.
- Louis ebbe nem nyugodna bele! Szeret engem.
Egy rövid kacaj tört elő belőlem, amitől a riadt arcra egyre komolyabb kétség jelei ültek ki.
- Szeret, igen, tudom. De a sok tanulás alatt igazán észrevehetted volna, hogy ez nálunk mit sem számít. Szerinted Albert szerelemből vette el Charlene Wittstockot?
- De hát ő sem nemesi származású! - kapaszkodott Blair az utolsó szalmaszálba.
- Igaz, de Albert a monacói herceg jelenleg és törvényes utódja kell, hogy szülessen. Ami pedig a nem éppen makulátlan előéletét és az életkorát illeti, nos, találni kellett valakit...De az öcsém ennél sokkal fiatalabb és előkelőbb. Madeline svéd hercegnőnél tökéletesebbet pedig nem is találhatnánk számára. Nem mész hozzá az öcsémhez, higgy nekem. - a kegyelemdöfés felett érzett örömnél nincs is édesebb, ébredtem rá és kivonultam a szobából.

 ~~~Blair~~~
Éreztem, hogy megfordul velem a világ. Ahogy egy apró ponttá zsugorodok össze, amit bármilyen szellő felkaphat. Tudtam, hogy amit Beatrice mondott, az utolsó szóig igaz vagy idő kérdése és az lesz. Az egész gyerekkorom nem szólt másról, mint a Waldorf név befolyásosságának sulykolásáról, akkor miért érzem ezt az utóbbi időben kizárólag hátránynak?
Hallottam, ahogy az ajtó becsukódik és hívatlan vendégem elsétál. Az agyamban milliószám cikázó kérdéssel sétáltam az ablakhoz, hogy meglepődve vegyem észre, a nap már felkelőben van. A tengerre néző kilátás és a gyönyörűen fénylő víztükör átvette az irányítást a gondolataimban és egészen felvidított. Ebből a kellemes érzésből újfent egy zörej zökkentett ki, ezúttal egy halk kopogás az ajtómon. Az imént felgyülemlett összes haraggal és keserűséggel indultam el, hogy ezúttal felülkerekedjek Beatrice gőgjén.
- Mit szeretnél még a fejemhez vágni? - téptem fel az ajtót és hadartam el, ami eszembe jutott.

~~~Louis~~~
- Blair, mi a baj? Járt itt nálad valaki? - álltam döbbenten.
- A nővéred volt itt. Közölte, hogy nem vagyok és soha nem is leszek neked elég jó, a családodra szégyent hoznék és ő mindenáron meg fogja akadályozni a házasságunkat. Miért gyűlöl ennyire Louis? Én annyira próbálok tökéletes lenni...
Hallottam, ahogy szóról szóra egyre sírósabbá válik a hangja, amit pedig mondani készültem neki, amiért jöttem, attól minden lesz, csak boldogabb nem. Őszintén szólva nagyon is féltem a reakciójától.
- ...hihetetlen, hogy még egy esélyt sem ad, hogy megmutathassam, képes lennék...
- Blair, valójában azért jöttem, mert mondanom kell neked valamit. - egy vöröslő, könnyes szempár nézett fel rám.

- Mi történt? Megijesztesz...
Képtelen voltam belekezdeni. Féltettem őt is és magamat is. Jó vége nem lehet, de nem akartam látni Blairt ilyen állapotban. Képtelen lennék elviselni.
- Louis! Kérlek, mondd el - megszorította a kezemet és a szemeimet kereste a tekintetével.
- Szerelmem, szeretném, ha tudnád én mindig itt leszek neked, akárhogy is döntesz. Szeretlek, tiszta szívemből. Ezt tudnod kell.
Ekkor - mint a filmekben - lelassult az idő, megfagyott a  levegő és mindketten arra vártunk, hogy újra megszólaljak.
- Könyörgöm, mondd el végre!
- Blair... - szólaltam meg alig hallhatóan - Chuck meghalt...