~~~Serena~~~
Pár percig egész egyszerűen nem jött ki hang a számon, hiába próbálkoztam vele. Csak kapkodtam a levegőt, éreztem, ahogy végigfut a torkomon, le egészen a tüdőmig és vissza, éreztem, ahogy a szívem kihagy pár ütemet. Mikor végre meg tudtam szólalni, akkor is csak annyit kérdeztem fojtott hangon: - Hol?
- Los Angelesbe indultak, - itt képtelen voltam elfojtani egy halk sikolyt - de az Erie-tó felett eltűntek. Azóta nem lehet velük felvenni a kapcsolatot - halkult el anya hangja. Időtlenül hosszú, döbbent csönd következett.
- Drágám, én a házi őrizet miatt nem tudok annál többet tenni, mint hogy felhívok pár ismerőst, de Rufus már elindult, hogy kiderítsen valamit...
- De miért repültek arra? - szakadt ki belőlem az első kérdés, ami összeállt a fejemben.
- Fogalmam sincs Serena, de kérlek, ne gondolj azonnal a legrosszabbra!
- Anya, most le kell tennem - vágtam közbe. Az agyam egyik pillanatról a másikra 150%-on kezdett el dolgozni.
- Serena, maradj vonal... - a többit már nem hallottam, mert az összecsukott telefont a párnak közé dobtam. Ugyanazzal a lendülettel már a szekrénynél álltam, de a következő pillanatban egy arc suhant át a gondolataimon: - Úristen, Blair! - kaptam a szám elé a kezem és a szekrény mentén a padlóra csúsztam.
~~~Blair~~~
Éjfél óta forgolódtam az ágyamban, képtelen voltam elaludni. Louis az épület másik szárnyában volt, a saját szobájában, mert az itteni hagyományoknak megfelelően a jegyes pár az esküvő előtt nem aludhat közös ágyban. Két ember tudna megnyugtatni: az egyik nem léphet a szobámba, a másik pedig jelenleg az életembe. Tudtam, éreztem, ha újra látnám, minden amit mondott és amit én elhittem neki, - hiába volt igaz - egy szempillantás alatt foszlana semmivé és képtelen lennék újra elhagyni.
Hosszas vívódás után a szívem meggyőzte az eszemet, hogy egy baráti üzenettől még nem szegem meg a saját magamnak tett ígéretemet.
"Chuck, remélem jól vagy, itt mindenki túl európai, ha érted mire gondolok? Ölellek, Blair"
Megnyomtam a küldés gombot, mielőtt meggondoltam volna magam.
Hosszú percekig néma csöndben vártam a válaszra. Bolond vagy Blair, teljesen bolond - gondoltam, de egy apró nesz visszarántott a valóságba. Az ajtó felől jött; olyan volt, mintha valaki be akart volna lopózni a szobába. Felkaptam Az ártatlanság korát az éjjeli szekrényemről és lábujjhegyen az ajtó mellé lopóztam. Mikor már olyan közel voltam, hogy a 'betörő' légzését is hallottam, összeszedtem minden bátorságomat és hirtelen kitártam az ajtót.
Legnagyobb megdöbbenésemre Beatrice állt előttem, nem kevésbé meglepődve.
- Mit csinálsz te itt?
- Beszélnem kell veled!
- Az éjszaka közepén? Nem halaszthatnánk reggelre?
- Nem.
- Beatrice, kérlek...
- Tudok a titkodról!
~~~Chuck~~~
Láttam, ahogy a szél belekap a szoknyájába, láttam a haját lobogni, de nem fordult felém. Minden egyes lépéssel távolabb került tőlem, hiába futottam utána. Tudtam, ha most elengedem, soha többé nem látom újra.
- Blair! Blair! - kiáltottam teljes erőből a távolodó alak után.
- Hagyd, fiam! - fogta meg valaki a vállamat hirtelen.
- Apa? Hogy kerülsz Te ide? Meghaltál...
Bart nem szólt semmit, mert tudta, magamtól is ráébredek a válaszra.
- Én is halott vagyok?
Kérhetek visszajelzést, jó vagy rossz az irány, amerre haladok? Köszönöm.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése